Filep Tamás Gusztáv
Reb Markovits meg a front
Amióta a budapesti Noran kiadó újra megjelentette Markovits Rodionnak
a szülőtájáról, az avasi zsidók világáról szóló, eredetileg majdnem hét
évtizede kiadott novellaciklusát1, a már csak a Szibériai
garnizonra emlékező s Markovitsot egykönyvű íróként elkönyvelő olvasó is
sejtheti, hogy az első világháború alatti és utáni orosz hadifogság
egykor világhírű megörökítője legalább egy másik világot is hitelesen
tudott megjeleníteni: azoknak a szeretetreméltóan együgyű, hívő
mivoltukban Sólem Áléchem hőseire emlékeztető hegyi zsidóknak, a „büszke
rongyosok”-nak (tudniillik rongyszedőknek) a nyomorúságos és persze
gyönyörű sorsát, akik, mondanom sem kell, roppant dörzsöltnek képzelik
magukat, aztán mégis mindig rajtavesztenek. Példának okáért minden
nyáron, amikor jó termés ígérkezik, azt számítgatják, milyen gyorsan
fognak meggazdagodni, ha betársulnak a szilvaiparba, de ebből sem tudnak
szert tenni szinte egy petákra sem; vállalkozónak álmodják magukat, de
végül azzal is beérik, ha egy napig napszámosok lehetnek. Néha
kétségbeesnek sorsuk fölött; „már amennyire – fűzi hozzá történeteikhez
Markovits – szabad istenes embernek kétségbe esni”. A Reb Áncsli…
mellett, illetve azon kívül az írónak egyetlen novelláskötete jelent
meg, mindegyik könyve közül az első, az 1925-ös Ismét találkozom
Balthazárral, amelyben már ott vannak mindkét fontos témájának elemei:
Szibéria, illetve a hadifogságban kényszerűen kialakult új életforma,
meg az avasi zsidók által teremtett és fönntartott hagyományos
társadalom. Sőt, az egyik írás ebből az 1925-ös könyvből származott át a
Reb Áncsli… történetei közé2, mint ahogy más írások anyaga
és szövege a szerző első hadifogolyregényébe. S van még a Szibériai
garnizonon kívül és a kispróza-köteteken túl két Markovits Rodion-regény
is. Az egyiket a romániai magyar irodalomban számon is tartották,
illetve a hetvenes években – legjobbnak ítélt novelláival közös kötetben
– meg is jelentették.3 A Sánta farsang szintén az első
világháborúból veszi tárgyát, csakhogy ebben a keretet a hátország adja:
a szülőföld regénye, de az író nélkül. Amikor a mű cselekménye
bonyolódik, neki éppen a krasznaja-rjecskai tiszti hadifogolytáborban
volt dolga.4
Köztudott, hogy a Szibériai garnizon meghozta írójának a világhírt,
nyomában a milliókkal, amiket aztán – átmeneti budapesti tartózkodás
után – a partiumi provinciális bűnbarlangokban gyorsan sikerült
elkártyáznia; Kellér Andor róla írt remek, Tökász című emlékezéséből5
tudjuk, hogy ekkor aztán meg is nyugodott. Kellérnek kitűnően sikerül
érzékeltetnie azt is, hogy Markovits a magyar fővárosban nem érezte jól
magát, nem tudott, vagy talán inkább nem akart viselkedni, pontosabban a
vidéki mentalitás legrosszabb változatát, a Nagy Embert játszotta meg6
– de aztán még idejében hazamenekült. Budapesti magatartása mögött
azonban nem egyszerűen a parvenü mértéktelensége állhatott; egyszerűen
rossz mintát választott magának. A Tökászból arra következtethetünk,
hogy igazi mértéke Szatmár maradt: sokáig nem értette meg, hogy városa
sohasem fogja megérteni őt. A világhír és a vagyon sem lényegtelen
dolgok, gondolhatta, de az igazi győzelem mégiscsak az lesz, ha
Szatmáron végre nem azt a kis együgyű zugügyvédet látják majd benne,
akinek sikerült fölküzdenie magát – zugújságíróvá. Ez az igénye nemcsak
érthető volt, hanem jogos is. A Szibériai garnizon tömegsikere sokakat
óvatosságra intett Markovits tehetségének megítélésében; ennek ellenére
kitűnő író volt – ezt a Sánta farsang, a Reb Áncsli… és a késői
Markovits-novellák maradéktalanul igazolják. A gyermekkor volt a
meghatározó számára, a többi, ami vele történt, másodlagos élménynek
bizonyult, beleértve – bármily nehezen hihető is ez – a világháborút, a
hadifogságot és a polgárháborút.7 Viszonyát a kétféle
élményhez és a két közösséghez – tudniillik amelyik fölnevelte őt,
illetve amelyik a háborús könyveit olvasta – pontosan mutatja a
széphistóriák előszava: „Határozottan lámpalázam van. De nemcsak nekem,
hanem a könyvemnek is. Érzem, hogy remeg, amint a gyülekezet elé
vezetem, hogy hallassa szavát és a betű erejével tegyen tanúságot:
lelkéről, lelkünkről, barmicva-hangulat hatalmasodik el rajtunk: a Tóra
félelme ez, a Szentség miatti áhítat és megdöbbenés. […] Ó, Istenem,
hiszen mikor a barmicvámon a második Brochiban eltévesztettem egy szót:
elsötétült előttem a világ, Apám, szegény, elsápadt, a minyen pedig
vészjóslóan felszisszent… Ma is vigasztalhatatlan vagyok, ha erre
gondolok. Pedig olyan szépen és hibátlanul lájnoltam utána a maftirt:
Kaj umár’ esz Jánkajv…Holott vizsgáztam én a barmicvám előtt is már
nyilvánosság előtt néhányszor, de legfeljebb kijavítottam, ha
elvétettem. Kijavította a tanító, a tanár, átsiklottunk rajta.
Pillanatok alatt elfelejtettük. De csak ez a barmicvai nyelvbotlás, csak
ez hagyott mély nyomot a lelkemben. És vizsgáztam én már írásból is,
egészen nagy és bizonyára hozzáértő közönség előtt. Gyanútlanul és
fölényesen és sikeresen vizsgáztam. Még egy kis hányavetiség, egy kis
legénykedés is volt bennem, irodalmi szülöttem meg éppen büszke
magabízással állta a kritikus tekinteteket. [saját kiemelésem – F. T.
G.] De most mind a ketten remegünk, én is, a könyvem is.”8
A szerző további írásai
