Nagy Ilona
A váradi dombtetőn
Mit keresek én itt, a váradi dombtetőn? Mi vonz ide? Egyszer csak
úgy, meggondolás nélkül elindultam hazulról, a Kölesér-parti városból
ide, a Körös-partiba.
Elindultam sietve, mint akit valóban kergetnek, és egész úton csak az az
egy cél vezetett, hogy titokban ide feljussak, és most itt vagyok a
magaslaton a hibátlan, vég nélküli ég alatt, én, a parányi
tökéletlenség.
Lent a város házai úgy terülnek szét rávilágító szemem előtt, mint játékdobozból kiborított építőkockák.
Arra, távol, valamelyik új toronyház alatt apám nyugodja örök pihenését.
Emide, a kialudt vulkán közelében, anyám örök időkre bezárva szent
földünk börtönébe.
Lehet-e ennél nagyobb vonzerő?
Csak ez hozott volna ide?
Ezt a vonzást csak megerősíteni lehet az ifjúkor emlékével.
Tudod-e, Város, mit cselekedtél velem ifjúkoromban? Hallgatsz, ugye?
Csak lélegzel, csörömpölsz, mint a tökéletes tudatlanság. Hogyan is
emlékezhetnél átváltozott eszméleteddel? De én itt vagyok, az öreg, aki
már csakis emlékezni és szenvedni tud.
Bizony, volt úgy, hogy még a mindennapi kenyérfalatot sem juttattad
nekem, és úgy is, hogy fedelet a fejem fölé az éjszaka sötétje borított.
Lány létemre bujkálnom kellett virágos parkjaid zugaiban.
És mégis szerettelek…
Minden utcád otthonom volt, kedves ismerősök a mások házai. Lakatlanul
lakott menedékeim rövid pihenőket nyújtottak. A folyód, aminek vize
táplált, sokszor veszejtésre csalogatott!
Aztán, amikor eljött életembe a nagy keresés időszaka, közömbösséged forrósította fel nyugtalanságomat.
És mégis szerettelek…
Akkor kezdtél felfigyelni rám, amikor tanácstalanul botladozni kezdtem.
Buktatókat állítottál elém. Keserves töredelemmel átlépdeltem azokat.
(Látod, ide is feljutottam, a dombtetőre!)
Sértő, gúnyos mosolyok vetültek felém akkor.
És még mindig szerettelek…
Amikor zakatoló szívvel a természet adta kikerülhetetlen boldog csapás
ért, elvágódtam, és te rám tenyereltél. Szinte kiáltottad, most megvagy!
Nem menekülhetsz! Nem tudod te, hol a helyed? Hát majd megtudod. Mit
vártál? Hogy vezessenek? Nem vagy te világtalan! Más is él. Méghozzá
helyesen és tudatosan.
Hogy keménységed kissé meglágyítsam, emlékszem, valahogyan védekezést
dadogtam: „Árva vagyok, világba felejtett szerencsétlenség. Nem is
hús-vér ember, csak egy talányos ködanyag. Elszállok én, eltűnök, csak
ne bánts, Város, ha segíteni nem tudsz!”
De a sokaság soha nem képes meghallani az egy szavát. A gyenge egy hang
eltorzul a sokból összenőtt óriás fülben. És az csak a magáét dohogja:
pusztulj innen! Nyitva az ajtó, mehetsz! Nem vagy közénk való, mert
másképpen szereted a reggeleket, mint mi itt, együttesen!
És elűzötten is szeretlek…
Úgy hagytalak el, hogy hátra sem néztem. Pedig – még most is hallom –
utánam kiáltottál: „Azért vigyázz magadra!” Zúgó hangodban volt egy kis
bűnbánat, csak későn, mert én akkor már útnak indultam…
És egész utamon szerettelek, gyönyörű, kegyetlen szülővárosom!
Ezért jöttem volna most ide, hogy ezt megtudjam? Nem, nem hiszem. Úgy
gondolom, helyet keresek itt… Néptelent?… Vagy sűrűséget? Ezt sem tudom
biztosan, de töröm a fejemet, hogy rájöjjek.
Talán visszatért a keresés időszaka bennem, csak egészben átváltozva, makulátlanná fogalmazódott érzelemmel?
Az biztos, hogy helyet keresek itt, a váradi dombtetőn, két
négyzetméternyit, ahonnan nagyot kiálthatok, fájdalmasan üvöltőt. Vagy
alig hallható suttogót. Nem biztos, hogy megtalálom, pedig nagy
szükségem lenne rá. Mégis itt kell lennie valahol annak a helynek, ahol
az az ágy állt. Ahol boldog ifjú anyám vajúdott a világrajöttömért.
Kell, hogy feltaláljam azt a helyet és gyöngéden megtapinthassam,
homlokommal is megérintve a földet. A bocsánatkérésem végett. A
megbocsátásom végett. Ez lenne az utolsó alkalom, hogy rég porladó
anyámnak felrójam a felróhatatlant. Hogy végérvényesen megbocsássam,
amiért épp itt hozott a világra, ahol részemre legtöbb méretett a
küzdelemből. Mert több már nem telik az erőmből, mint hogy engedelmet
könyörögjek ki magamnak.
A szépkezem, Nagyvárad, Literator, 2002.
