Nagy Ilona
Könyörgés a pacsirtáért
Nagyon elfáradtam.
Találkoztam vagy száz emberrel, s mind a száznak megmagyaráztam, hogy
milyen nagyon fáradt vagyok az éjjel-nappali szolgálat miatt.
Kérdezték tőlem, milyen szolgálat az, ami így kimeríti az embert, hogy alig áll a lábán.
Mondtam, hogy a pacsirtára kell vigyáznom. Őriznem kell a pacsirtát,
hogy meg ne haljon. És jó lenne – mondtam –, ha te is segítenél az
őrködésben, mert ez a te dolgod is tulajdonképpen.
Legtöbben ismerték a pa
csirtát, de semmilyen fontosságot nem tulajdonítottak neki. Akadt
azonban olyan ember, aki soha meg nem látta. Annak szépen, türelmesen
megmagyaráztam, hogy a pacsirta úgy hozzátartozik az életünkhöz, mint az
ég és a föld, mert ez a madár a földet s az eget egyformán uralja. Hogy
ő az, aki ősszel bejön a mezőről az emberek közé, majdnem a küszöbig
lépked, úgy szól hozzád finom hangú részvéttel:
– Kibírod?
Mármint a telet.
És tavasszal?
Már korán a mezőn találod, de csak akkor veszed észre, ha jól
odafigyelsz, amikor énekzsinórt húzva maga után felröppen az életszagú,
barna földről, fel, fel a magasságos kékségbe, s onnan kiált rád, most
már vidáman:
– Kibírtad?
Mármint a telet.
– Kibírtam, persze, azért vagyok ember! – feleled megejtett szívvel, s
érzed nyomban, hogy az élet minden szépsége csak a pacsirtával együtt
képzelhető el. És felforrósítja a szívedet az együvé tartozás
gyönyörűsége. Ott nyomban kénytelen vagy megköszönni a pacsirtának ezt a
rád szólást, az érdeklődés őszinte hangját, s mondod a magad baját,
emberi módon, hosszan, buzgón és gyorsan, hogy el ne illanjon előled,
mielőtt meghallgatna. De nem hagy el, ne félj, ott repdes sokáig a fejed
felett, és válaszolgat is a maga módján: énekszóval.
Hát nem értették meg, miért kell emiatt olyan nagy felhajtást
csinálnom?! Ilyen kis, egyszerű ügyet nem kell úgy felfújni! –
nyugtatgattak.
De mint a megszállott, csak ismételgettem:
– Vigyázzunk a pacsirtára!
Akadt olyan ember, aki unottan átnézett felettem, más mintha direkt
süket lett volna: hogy ne hallja a hangomat s ne lássa a könyörgéstől
izzó tekintetemet, elfordított fejjel másról kezdett beszélni. Az is
megtörtént, hogy egyik-másik ember ijedten menekült előlem, amikor
látta, hogy felé közeledem. Kétségtelen, hogy már ismertek, s tudták
rólam, mi a vesszőparipám. Én azért csak mondogattam híven:
– Vigyáznunk kell a pacsirtára!
Semmi hatás.
Megpróbáltam aztán messziről megközelíteni a pacsirtaügyet. Előbb mást
beszéltem én is, s kínlódtam, miként fordíthatnám arra a szót úgy, hogy
el ne riasszam az emberemet.
Már-már úgy tűnt nekem, hogy hiábavaló minden fáradozásom, s csak letörten motyogtam:
– Ember! Jóember! Vigyázz a pacsirtára! Én már nem bírom tovább…
És ekkor valaki, a százegyedik, sírva a nyakamba borult.
Irgalmas ég!
Egyetlen szó sem veszett el!
Könyörgés a pacsirtáért, Nagyvárad, Literator, 1994.
