Szombathy Bálint
A teremtés elenyészik
Erőss István a kortárs magyar művészet különös alakja. Nemcsak annál
fogva, hogy munkásságának különlegessége teszi azzá, hanem azért is,
mert nincs túlságosan jelen abban a közegben, amelynek mindennapjaiban
tanárként teljesíti ki hivatásainak egyikét. Ritkán állít ki körünkben,
mondhatni, kissé rejtőzködő. Mindemellett nem érdekli az itteni
úgynevezett fővonal, ám nemzetközi kapcsolatrendszere annál
kiépítettebb, gazdagabb. Nem néztem utána, de könnyen meglehet, hogy a
határokon túl többet van jelen, mint idehaza.
De hol is van az „idehaza”? Erőss esetében ez sem túlságosan egyértelmű.
Erdélyben, ahol született, s ahol tevőlegesen részt vesz a szárhegyi
művésztelep körüli teendőkben? Magyarországon, ahol időnként úgyszintén
művészeti eseményeket szervez, melyekre messzi tájakról hív meg jeles
kortársakat, s ahol végső soron a családja van? Vagy Ázsiában, ahová
egyre nagyobb rendszerességgel eljár, visszajár, mint afféle művészeti
nagykövet? Nem tudni tehát pontosan, számára mit jelent a haza, mert
mindenhol bennfentesként munkálkodik, és bármerre jár, jól érzi magát az
idegen környezetben. Ezt azokról a műveiről látni, melyeket távoli
országokban alkotott. Ember, aki mindenütt otthon van.
Mindenütt otthon van, és mindenhol figyel, regisztrál, láttamoztat.
Amolyan komparatív, összehasonlító tevékenységet folytat választott
témáinak mentén, az emberi kultúra törzsökös vájataiban. Azt mondja,
bárhol jár, van néhány fix pont, ahová kötelezően ellátogat, hogy a
megfigyelt helyekkel és objektumokkal ismerkedve egyúttal
kikövetkeztessen valamit az ottani emberek lelkületéről. Eme helyeknek
egyike a temető, ahol ismerkedik az elhunytak lakhelyeivel, a helyi
temetkezés építészeti szokásaival, sajátos monumentalitásával.
Erőss a számára megragadó emlékhelyeket rendre lefényképezi. De nem
azért, hogy egymástól távol eső civilizációk temetői építészete között
húzzon párhuzamot, hanem azért, hogy összevesse a holtak lakhelyeit az
élő emberek lakóhelyeivel. Az élet és a halál – a polisz és a
nekropolisz – kamráinak tipológiáját vizsgálja a kamera nyelvén,
párhuzamot von és több hasonlóságot talál. A hasonlóságok egyike
mindenképpen a mértani szerkezetiség sivár uniformizmusa. A lakótelepek
tömbházainak szabályos tervezettsége sok esetben rárímel azoknak az
építményeknek a formakultúrájára, melyekben a halotti urnákat tárolják: a
profán világ szembenéz a szakrális világgal. Az urnafiókok olyanok,
mint lelakatolt, bedeszkázott ablakú szobák. Itt nem érvényesül a
családi sírboltok esetenként folklórba hajló individualizmusa, a népi
fantázia. A tömbházak vagy az ipari csarnokok embertelen
szellemtelensége viszont mintha a temetői urnatárolókon tükröződne
vissza. Ahol nincs szellem, ott teljesen mindegy, hogy élők vagy holtak
az emberek. Ahol viszont van, ott a holtak sem haltak meg igazából.
Erőss gyűjt, válogat és szembesít. A környezetből kiemelt dolgokat
egymás tükrében méretteti meg, ügyelve rá, hogy monumentális kiterjedést
adjon kiszemelt építményeinek. Mintha csak szobrokat, műtárgyakat
reprodukálna. Felvételei nem szokványos dokumentumfotók, ő nem
szociográfus. A képeket színes ceruzával színezi, azt a benyomást
keltve, mintha a realizmus és a hiper-realizmus határán álló kifakult,
ugyanakkor patinás litografált nyomatokat néznénk a múltból. A hatalmas
türelmet igénylő munka mögött mérhetetlen alázat és spiritualitás
húzódik. Ő maga szerzetesinek nevezi felismert küldetését.
Erőss István munkássága szorosan kötődik ahhoz a fajta szemlélődéshez,
melynek középpontjában a természet és az emberi civilizáció viszonya
helyezkedik el. Itt látható sorozatát – a már elmondottak mellett – az
jellemzi, hogy szembeállítja egymással a mesterségeset a természetessel,
az emberi alkotást a természet által teremtettel. Az emberi teremtés
előbb-utóbb elenyészik, időleges, a természeté viszont örök, mert
folytonosan megújuló. Bár az sem sérthetetlen.
Tudnunk kell, hogy Erőss műveinek java része távoli tájak természeti
környezetébe épített objekt vagy installáció, esetleg mobil. Mintha
megfosztana bennünket a valós élménytől, holott csak visszaviszi a
művészet helyét abba a térbe, amelyből alapvető szubsztanciája és
anyagai származnak. Ezért minden helyi nyilvános szereplése külön
jelentőséggel bír, mint a mostani is.
Elhangzott 2007. március 9-én, Erőss István kiállításának megnyitóján, a budapesti Galéria IX.-ben.
