Flóra Ágnes
Café Mozart espresso
Keményhátú bogarak üldöztek egész éjjel. Zümmögve, rajba tömörülve
keringtek fejem felett, és a rémálom után szemvillanásnyit nem aludtam. A
kialvatlanság, a terhesség, az utazás, kicsit sok volt. A Mozart
bejáratánál kibicsaklott a bokám. A dohányzó részleg felé vonszoltam
mindazt, ami a nyolcórás repülés, magányos érkezés és a gyors
szálláskeresés után maradt belőlem. Százévesnek éreztem magamat, pedig
csak húsz voltam.
A kávézó délelőtt üres. Halk Mozart-szonáta. Az emelvény felé sietek,
mely akár egy ócska ronda terasz, lelátót biztosít mindenre. És az a
falfestmény…! Harsány, ordító kín-színek. Sápadtan rogyok le, háttal a
képen levő parókás hímringyóknak, hajbókoló apródoknak és míderes
macáknak is. Otthon vagyok, nézek körül szinte fellélegezve. Apámat
várom.
Egy hosszúfejű, gubbasztó férfi ül amott. Pipát vesz elő, és figyelmesen
nézeget. Miközben mélyen leszívom a füstöt, szomorúan állapítom meg,
hogy New York ütemes, közönyös menetelő tömegében, felhőkarcolóinak
szürkeségében, értékek, célok nélkül futott ki ujjaim közül az idő. És
míg apám tanulni küldött ki, barátokat szerezni, szabadon élni, én
felelőtlenül léptem bele a legnagyobb kátyúba. Magányosabbnak és
elveszettebbnek éreztem magam, mint anyám halála után.
Csészék és kanalak csengése, presszókávé és egyéb nyugalmat hozó illatok
áradnak felém. A pipázó ember érdeklődés nélkül néz, pici csészében
presszókávé gőzölög előtte, és úgy érzem, tanulmányoz engem. Lehet, hogy
szobrász, esetleg öreg utazó.
A Jupiter-szimfónia záróakkordja.
– Kérek egy Mozart presszókávét! – és mialatt kimondom, félni kezdek.
Félni, hogy apám nem jön. Eltűnik életemből, elüti egy autó, megszökik,
vagy azt mondja majd, te bajod, te csináltad, mássz ki belőle, szüld meg
vagy vetesd el…
Hat hónapja küldött ki, és azt hitte, ezzel az apaság fura átka végleg
le van tudva. Anyám akkor már kilenc éve halott volt, öngyilkos lett, és
én apró gyerekként még lázadozva szidtam magamban őt reggelente, ha
elkéstem a suliból, nem kaptam habos kakaót avagy egyszerűen nem volt
mellettem. De ma már megértem. A ház ura éjjel-nappal dolgozott. Anya
idegesen kapkodta a dilibogyókat és összerezzent, ha megszólalt a
telefon. Amikor ketten maradtunk, apám érdeklődése kizárólag a vasárnapi
közös ebédekre – rendszerint valami undorítóan drága helyen – meg a
„Hogy megy sorod, kislányom, mennyit adjak?”-ra korlátozódott. Alig
találkoztunk. A stukkós, díszes, tipikus újgazdag, Hűvösvölgyi úti ház
emeleti szobájában akármit csinálhattam volna. Bár még mindig nem értem,
hogy tudtunk ilyen ronda, nagy, gicscses házban élni, ahol a kertben
röhögő pofácskájú törpék és harsonás puttók fogadták a szerencsétlen
belépőt. Sosem derült ki, miért és kitől vette pont ezt a csúf házat
apám, hiszen jó ízlése volt. Anya, anya utálta ezt a házat, tudom,
kriptának nevezte, hallottam. Éjjelente, ha apa távol maradt, hallottam,
hogy le-fel rohangál a földszinten, és idegesen magában beszél…
Halála után magamra zártam a szobám ajtaját és ott olvastam, tanultam
vagy keseregtem. Erzsi néni, egy idős szomszédasszony vigyázott rám,
főzött nekem és én felnőttem szép lassan… Apám nem látta meg azt sem,
hogy gyerekből nővé értem, sikereim voltak, bukásaim, szerelmeim és
kiábrándulásaim. Aztán kiküldött az USA-ba.
Felsóhajtok. Semmit nem láttam, semmit nem tanultam odaát. Állandóan
marhaságokon rágódtam, céltalanul ődöngtem és nem találtam a helyemet.
Ráadásul egy apró csíra emelgeti nyakát a testemben, hívatlanul.
Érkezik a kávém. Vékony szélű, aranyszegélyes csészében,
tejszínhabtornyokkal, fahéjjal, csokireszelékkel megszórtan. Rum is van
benne. Meg mogyorós keksz mellette. Ránézek és megnyugszom.
Belekóstolok. Rendelek egy „mandulás élmény” elnevezésű tortaszeletet,
és azon töprengek, hogy én a mai napig nem tudom, apám mivel keres ennyi
pénzt. Építészetet végzett, de ebből nem futhatja a nagy házunkra, két
autóra és balatoni nyaralóra, a könynyű élet fenntartására. Ahogy falom a
tömény mandulakrémes, pergelt dióval megszórt „élményt”, hirtelen
felsejlik az óriási nappaliból felhallatszó sok vita, anyám idegessége,
állandó rémületben megdermedt, vigyázó alakja. „Anyád idegbeteg volt” –
jelentette ki a mackós járású, állandóan valahova kifelé figyelő,
rejtélyes telefonokat bonyolító, jóképű, nyugtalan családfőm. És ezzel
le is zárta a ványadt arcú asszony dolgát, rögtön halála után.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. A párnázott székek, karcsú lábú
asztalkák világa nem az övé. Mozart szintén nem. Ahogy én sem. Idegen ő
itt, és tudja ezt. Középtermetű, kissé kopaszodó, rövidre nyírt hajával,
vállára vetett kabátban, elegánsabban, mint valaha, belép és körülnéz.
A szerző további írásai
