Váradi Nagy Pál
Épp testben
„Engem mindenki nagydarab felnőttnek lát,
nem látják a hamuzót a sarkamban”
(Ép testben)
Más üveggolyóval játszik így. Gurítottam magamban a gondolatot faltól
falig, tartottam a fény felé, ütköztettem más hasonszőrű
istencsodájával. Hallgattam is, hátha énekel, mint a szirének, de
olyankor távoli riasztók virnyákolása lehelte csak homályosra a különben
tiszta, éjszakai üveget. Simogattam, babusgattam, még szopogattam is,
hogy talán meglágyítom. Mármint azt a gondolatot, mert ugye arról van
most szó. Na és mi van, ha nem is üveggolyó, hanem gyöngyszem? A fejem
meg a nyálkás-büdös kagyló, és az a bizonyos ősi homokszem ősok gyanánt.
De akkor ki a búbánat a vérző tüdejű búvár, aki a felszínre hozta?
Ha leteszem tehát a gondolatot, az árnyéka sötét gyűrű éles fénynyel a
közepén. Alagút, melegség a végén, vagy a kukacok. Ki hogy fogja fel, én
a kukacokra hajlok. Ha a falhoz csaptam, összetört egy kicsit, vagy
nagyon, de aztán csak a hideg és kerek és szigorú és tiszta kristállyal
maradtam. Négyperhárom píerköb. Az agyagpakolásos fadzseki térfogata.
Persze kvantált világban csak az elmélet teremthet olyan ostobaságot,
mint a gömb. A golyó. De mit zagyválok itt össze elméletről meg
kvantumokról? Adott az üveggolyó.
Egyik éjjel nem bírtam tovább, és kimentem az autópályához. Tele volt
gépekkel, a szerződések szerint: szélesítették. Odamentem az első
úthengerhez, és egy doboz cigarettát ajánlottam. Hogyhát nem. Ilyet ő
nem csinál. Nem erkölcsös, meg hát az ilyenért a pópa kitagadja,
családostul, aztán nincs az a reklámfőhős csodagyógyszer, amitől a föld
ki ne hányná, családostul. Mármint ha megtenné. De hát hogy egy
dobozért.
Volt még nálam bagó. De hogy hát a holttesttel mi a fészkes farkaskutyát
csináljon, hát ki hinné el, hogy van ekkora kutya? Mondtam neki, hogy a
bőr alatt, amit az enyémnek hisz, csomó kacat van, és hogy a sarkamból a
kristályhamuzó meg egyáltalán az egész cucc az övé lehet. Csak ne mind
akadékoskodjon. Éjszaka van, ilyenkor a vezetőség odavan kurvázni, ne
parázzon már anynyit. Egyszerű, én levetkőzöm – eredeti bőrdzseki!!! –,
lefekszem az úthenger elé, az pedig átgurul rajtam. Lehetőleg
lendülettel, hogy gyorsan menjen.
Mert mindenki elhiheti, nehéz az embernek a saját testében úgy élnie,
hogy a szájtól a szájamig porszívócsövön át jutok ételhez, elemes
akvaristapumpát használok légszomj ellen, néha turbóban, legtöbbször
alapjáraton, periszkóppal mozgatom a fejet, és azon át látok ki –
voltaképpen magamból –, és a végtagok különbejáratú marionettjeim.
Újabban némi hidraulikával a bicepszek tájékán. Meg ugye, ahogy telt az
idő, lassan attól kellett félnem, hogy a test ki fog tüsszenteni magából
az orrlyukak valamelyikén át, vagy még rosszabb, bepottyant
kolumbusznak egy vizes-barnás amerikába, és aztán rám húzzák a vizet. A
harmadik és a negyedik bordához csavaroztam a biztonsági öveket.
De egyre gyakrabban kellett karbantartás végett a belsőségek között
járkálnom. Koszorúereket bogozni, veseköveket szétzongorázni, meg
hasonlók, ahogy a test kora haladt előre. Belefáradtam az ilyen apró
javításokba. Egy életet így élni, és senkinek nem szólhatni róla.
Az aszfaltot frissen borították az útszakaszra, éppen széttúrták csak. A
munkás idióta mosollyal jelezte, hogy kezdhetjük, főnök. Én az
aszfaltra feküdtem, ő meg elindult felém. A forró aszfaltnak fele sem
tréfa, égette a külső húst, a jobb orcát, mellkast, ágyékot, combot,
térdet és lábfejet.
A bal bicepszben a hidraulika kényelmetlen csattanással roppant össze a
gördülő súly alatt. A bordákat stíroltam, ahogyan igazhitű a temploma
kupoláját, ha földrengést jeleztek előre vagy atombombát. Hogy mikor
roppan össze. Mégiscsak trendibb lett volna egy vonat alá. Kerekek,
forgózsámolyok, mondjuk tizenkétezer tonna masszív súly. Fallikusabb a
vonat. Az olyasmi hőssé roncsolja az embert. Az embert, de engem mivé
szabdalna? Kiderülne a titok, szétszóródna a sok kacat, például a
periszkóp. Jól van ez így, az úthenger alatt. A munkás meg van olyan
idióta, hogy számít a periszkópra, miután az úthenger eljárt rajtam.
Mindegy.
A váll forgója is megadta magát, csavarta az orrot az aszfalttal
érintkező fém szaga. Ennek fele sem tréfa, evakuálni kéne a testet, ezt a
hústömeget, ami a többiek szemében én vagyok. A magam szemében is
tulajdonképpen, ha tükörbe néz a két szemgolyó. Csakhát mit is kezdene a
világ (még) egy hüvelykmatyival, ami ez esetben egy tetemből bukkan
elő. Az 51-es körzetben élveboncolnának, hogy a Marsról jöttem-e vagy a
Tau Ceti négyről. Azt már nem, akkor inkább az úthenger.
Az idegek elégtek, az aszfalt itt-ott már a csontokig ért. És akkor –
mégsem üveggolyó – eldurrant a test, mint egy közönséges lufi. Majd
fellökte az úthengert is. Összefröcskölte viszont aszfalttal a munkást
is, hogy az füstölögve rohant el. Talán egyenesen a diliházba. De a gép
nem állt meg, így nyomtalanul belehengergetett a civilizáció eme
nagysebességűnek szánt vívmányába.
Nicsak, egy kristályhamuzó!
