Varga Gábor
Confessionis IV.
I. Hatalom és értelmiség
Jó húsz esztendővel ezelőtt, amikor a magamfajta könyvszerető,
tollforgatással is kacérkodó erdélyi magyar értelmiségi egyetlen
kívánsága, féltve őrzött álma kizárólag csak arra korlátozódott, hogy
valahogy „túlélje” azt az egész tébolyt, ami akkor körülötte uralkodott –
különös, izgató című olvasmány került a kezembe. Akkor, amikor mifelénk
a gerinceinket próbálgató földi pokollal szemben az egyetlen
elfogadható magatartás a magunkba-zárkózás volt, s a „Hatalom”-nak
nevezett fortély-világgal minden magára valamit is adó tisztességes
ember a lehető legminimálisabbra korlátozta a kommunikációt – a hátizsák
alján becsempészett Konrád–Szelényi-könyv már a címével is
meghökkentett: „Az értelmiség útja a Hatalom megszerzéséig”- Hogyan? –
kaptam fel a fejem. „Értelmiség” és „Hatalom”? A szellem szabadsága és a
zsarnokság börtöne? A tekintélyuralom bigottsága és az alkotó elme
korlátokat nem ismerő nyitottsága? Bizony, az én akkori
gondolatvilágomban két, egymástól fényesztendei távolságra létező
fogalom került alkalmi társításba, s az ominózus könyvet – bármennyire
is nagy élvezettel habzsoltam végig két nyári délutánon át – szép
intellektuális kalandnak, kies pátriánkban pedig éppenséggel
megvalósíthatatlan utópiának minősítettem – és semmi másnak…
Akkor még nem sejtettem, hogy alig néhány esztendő múlva mi vár reánk.
Hogy jön ’89 véres karácsonya, s megadatik számunkra az utolsó utáni
Esély. Jön a feltápászkodás, az újrakezdés mámora, a magunk
önösszeszedésének embert próbáló ideje. Jön egy olyan csodálatos
értelmiségi egymásmellé-sorakozás, amelyből kimaradni nem lehetett.
De az önépítkezés eme heroikus világa nagyon hamar egy kőkemény kihívást
is elénk állított: a kooperáció vagy konfrontáció, a kizárólag csak a
magunk világára való korlátozódás vagy a „Hatalom”-mal való mindennapos
párbeszéd szükségszerűségének a fel- és beismerését.
A választ mindannyian ismerjük. Mai napig is úgy gondolom, jól
döntöttünk. De egyáltalán tehettünk volna más egyebet? Vukovár és
Szarajevó iszonyatosan közel volt hozzánk…
Hogy aztán gondoljunk egy még nagyobbat és még merészebbet (ha jól
emlékszem, egy ’96-os tavaszi SZKT-n történt): a romániai magyarság,
legitim érdekképviselete által, egyértelműen a „Hatalom” részese kívánt
lenni. Jelen kívántunk lenni mindenütt, ahol rólunk (és nem csak
rólunk!) döntenek… Merész gondolat volt, tetszetős tálalású, s legyünk
őszinték, talán nem is voltunk tökéletesen tisztában a
következményekkel, amikor megszavaztuk – tény, hogy azóta, mióta ezt a
kérdést a bukaresti Calvineum tornatermében végérvényesen eldöntöttük, a
romániai magyarság képviselői ott vannak ilyen vagy olyan módon, a
bukaresti „Hatalom” holdudvarában.
Nem az én tisztem megvonni ennek a „beépülésnek” a mérlegét. Nem áll (és
nem is állhat!) szándékomban számba venni ennek az együttműködési
politikának valamennyi pozitív és negatív hozadékát, a megvalósított és
meg nem valósított ígéretek hosszas listáját – sem időm, sem ismereteim,
sem pillanatnyi státusom nem engedik ezt meg nekem. Amit azonban
valóban papírra vethetek, az annak a Bukarestbe „száműzött”
értelmiséginek a vívódása, aki csaknem nyolc esztendeje vezet –
megérzése szerint tisztes eredménynyel – egy gondjaira bízott román
kormányfőhivatalt, a „Hatalom” egyik kulcsfontosságú szakmai intézetét.
Ennek a meglehetősen furcsa, róka fogta csuka csapdahelyzetnek a
megörökítése immár valóban az én kizárólagos penzumom…
Mert bizony hányszor, de hányszor eszembe jutott az elmúlt hónapok-évek
folyamán boldog ifjúkorom zsigeri hatalomutálata! Hányszor felötlött
emlékezetemben, valahányszor hullafáradtan késő este ágyba szédültem,
húsz évvel ezelőtti önmagam viszolygása mindennel szemben, ami
„Intézmény” vagy ami „Hivatal”! Hányszor, de hányszor elővillant
tudatalattimból a „nyomorult bársonyszékben ülők” hajdani ócsárlása,
valahányszor a titkárnőm a többtucatnyi, azonnali elintézésre váró
vaskos ügyiratot döntés végett az asztalomra tette! S most minden
bizonnyal valaki ezekért az iratokért engemet ócsárol! Most én vagyok a
bűnbak. Hányszor felelevenedtek gondolatvilágomban magam egykori
lázadásai a bürokrácia mindent megfojtó hínárjával szemben, hogy aztán
most magam is egy – nem is akármilyen felelősségű! – tényezője legyek
ennek a valóban bürokratikus hatalmi „Rendszer”-nek!…
Tény, hogy óriási különbség van a „kint” és a „bent” állapota között
mind a lehetőség, mind pedig a felelősség tekintetében. A közismert
futballhasonlat itt valóban érvényes: lehet ordítani, sípolni,
szitkozódni, dicsérő vagy elmarasztaló véleményt mondani, egyszóval
szurkolni a pálya széléről – mérkőzést befolyásolni, gólt rúgni azonban
kizárólag csak mezt felöltve, a pályára szállva lehet. S ez még akkor is
így van, ha ez a „pályára szállás” nagyon sokszor bizony a legbelső
énünk, az oly sok időn keresztül féltve dédelgetett értelmiségi
függetlenségünk rovására megy…
A szerző további írásai
