Szilágyi Aladár
Az alkotás joga mindenkié
– A maga felkérésre írt netnaplóját böngészve megbizonyosodtam arról, hogy mennyire sűrűn él. Egy hétig kellett ezt a műfajt művelnie, váltásban más szerzőkkel, s ha a valóságot írta le, abból kiderül, hogy egyetlen hét alatt mennyi minden történik magával. Tényleg ennyire felpörgetve él?
– Tényleg ilyen heteim vannak! Ebből a pörgésből-forgásból dolgozom, töltekezem. Mindez számomra nem tűnik nagyon zsúfoltnak. Nyilván ez is személyiségfüggő, temperamentumfüggő. Nekem ez az életritmusom, nekem ilyen az életem, s mindezt öszszehangolni állandó, igazi kihívás számomra.
– Készültem ám magából, és tudom, hogy idejéből irodalmi-közéleti tüsténkedésre, szereplésre is telik. Mi is az az Irodalmi Centrifuga, mit jelentenek „Bódis Kriszta és Gordon Agáta nyílt szerkesztőségi órái” a Centrál Kávéházban?
– Már háromévesek vagyunk. Ez úgy történt, hogy amikor megjelent a Kemény vaj című regényem, akkor megkeresett Gordon Agáta. Ő írta Galgóczi Erzsébet után az első „meleg”, ráadásul leszbikus regényt. Ő igen járatos az efféle nőirodalomban, nőtudományban. A nők ügyéért elkötelezett ember. Nyilván felismerte a Kemény vajban ezt a vonalat, a férfiak és a nők közötti egyenlőtlenségnek, a nők kiszolgáltatottságának kérdését. Megkeresett, elhívott egy műsorába, és ott ragadtam. Sokat beszélünk arról, hogy az irodalomban milyen „érdekes” a nők láthatatlansága, megragadhatatlansága. Ez társadalmi kérdés, melytől az irodalmárok elhatárolódnak. Én sok tekintetben hagyományromboló vagyok, ebben mindenképpen. Számomra nem okoz gondot, és nem ijedek meg attól, hogy az irodalomnak társadalmi tétje van! Tudom, hogy ez az előző generációk számára ijesztő, de én más vagyok, remélem, bátrabb is, és nem követem el azokat a hibákat, amik ehhez a tartózkodó viszonyuláshoz vezettek. Értem az efféle ódzkodást, de én nem vagyok, nem leszek „ideologikus”. Azt gondoltuk Agátával, hogy az irodalomnak van társadalmi, közéleti vonzata, például az, hogy mennyire nehéz írónőként érvényt szerezni annak az irodalomnak, amit az írónők művelnek. Akik nem felelnek meg annak a rendszernek, ami többnyire férfiak által irodalomnak nevezett és univerzálisnak tételezett dolog, és hogy mennyi-mennyi izgalmas adódik azokból a furcsa, sajátos „kisebbségi” tapasztalatokból, amiket a nők és más „kisebbségek” mondhatnak a magukénak. Az irodalmi, „többségi” férfikánon valamiféle gyengeségnek, esetlegességnek tekinti ezeket, miközben nagyon sok töltet, nagyon sok érték van bennük. Első olvasatra ezek a szövegek akár sutának is tűnhetnek a klasszikus irodalmi kánon szempontjából, viszont gyakran gazdag és friss irodalmi megoldásnak tekinthetők, de az ilyesmit nem szokás megengedni a „férfiirodalom” zárt világában.
– Ezért jött létre ez a női fórum?
– Pontosan avégett, hogy legyen egy olyan fórum, ahol ilyesmiről beszélünk. Bátrak vagyunk, bár nem állítjuk azt, hogy „mi megmondjuk a tutit”, hanem egyszerűen beengedjük ezeket a hangokat. Szlogenünk szerint „zavarjuk a vizet”, az irodalmat élő dolognak tekintjük, de az apáról fiúra örökölt hagyományrendszer kifáradt, Magyarországon az irodalom túl unalmas lett, be kell engedni az új hangokat. És lehet, hogy mindez a női tapasztalatokból jön, mindez a mi társadalmi tapasztalatainkban gyökerezik…
– A Centrifugának megvan a törzsközönsége?
– Van, van törzsközönségünk, de azoknak a fantáziáját is megmozgattuk, akik eddig elzárkóztak az ilyesmitől. Gondoltak rólunk valamit anélkül, hogy megnézték, meghallgatták volna, hogy mi zajlik ott. Együttgondolkodás folyik, töprengés, beszélgetés különböző stílusokban. Mert Agáta teljesen más stílusú ember, mint én, a vendégeink és nyilvánvalóan a terítékre kerülő művek is különbözőek. Elmondhatom, hogy pezseg, pezseg az élet az Irodalmi Centrifugában. Kéthetente tartjuk ezeket a találkozókat.
– Az a bizonyos visszhangos női antológia, az Éjszakai állatkert is ehhez a körhöz kötődik?
– Valóban összekötődnek a szálak. Forgách Zsuzsanna régóta tervez ilyesmit az ő elképzelése mentén. Összetalálkoztunk, és Gordon Agáta meg jómagam is beszálltunk a munkába; 33, jobbára kortárs magyar írónő 56 prózáját tartalmazza, Antológia a női szexualitásról alcímmel.
– Ejtsünk szót a maga úgynevezett roma-projektjéről, illetve a vele kapcsolódó Bódis-módszerről is…
– Az utóbbi miatt meg is szóltak néhányan, ami az előbbit illeti, én magam nem is nevezném roma-projektnek. A módszer alapja azokból a tapasztalatokból ered, amelyeket empátiafejlesztő gyakorlatokkal, illetve az írószemináriumokon tartott óráimon szereztem, a pszichológia alkalmazása és az alkotás terén. Ugyanis az alkotás élménye olyan energiákat szabadít fel, amelyeket különféle ügyek szolgálatába lehet állítani. Az ötlet, mondjuk, nem annyira eredeti, de szeretném kipróbálni, hogyan működik, talán valami új felé, más irányba terelheti különféle pocsolyákban rekedt dolgainkat. Egy skandináv televíziónak beszéltem ezekről az elképzeléseimről, a módszerről, és mondták, hogy náluk már nagy divat az efféle metódusok alkalmazása. Még beszélgetésünk elején céloztam rá, hogy az alkotás joga mindenkié. Ehhez képest egy szűk körre korlátozódik az úgynevezett alkotó- vagy művészemberek száma, miközben a közönség eltávolodása, a művészet elsekélyesedése abból fakad, hogy az emberek ki lettek zárva az alkotás élményéből. Gyermekként lépten-nyomon az alkotás öröme nevel(ne), formál(na) bennünket.
A szerző további írásai
2 / 4 
