Bányai Tamás
Bazárbóklászó
Ráadásul itt még az is megtalálható, ami Rómában esetleg nem. Különben is, minek megy az ember Rómába, Párizsba vagy akár a tengerpartra is? Jó, nem vitatom, érdemes egy-egy napot a Colosseumra, a Vatikánra, a Louvre körbejárására vagy a Notre-Dame szemrevételére szánni. Az igazi élményt mégis a Via Veneto, a Champs Elysees csillogó-villogó üzletei nyújtják. Mint ahogy nem túlzok, ha azt állítom, több turistát látni a Váci utcában, akár az összes múzeumban együttvéve. Persze legalább annyi turista kereng a budai várban is, de a souvenir shopoknak nagyobb a látogatottságuk a Mátyás-templomnál.
Aki shoppingolni megy – már bocsánat, hogy ezt az ízetlen kifejezést használom, de a magyar nyelv talán még mindig őrzi a bevásárlás mint fogalom eredeti értelmét, ami az angolok esetében nem mondható el –, tehát, aki shoppingolni megy, annak fogalma sincs, mivel fog hazatérni. Üres kézzel vagy megpakolva, mint a málhás szamár.
És ez a lényeg!
Bóklászni csak, ahogy az állat teszi, miután jóllakott, majd heverészett is egy kicsinykét, s egyéb dolga sincs, mint szimatolni jobbra-balra, hátha talál valamit, amivel játszadozhat, ami felkelti lanyha érdeklődését, hogy perceken belül rá is unjon arra, aminek nyomára bukkant. Ám akkor majd bóklászik tovább.
Az igazsághoz tartozik: az embert mégiscsak több tudatossággal áldotta meg a sors. Hiszen amikor shoppingolni indul, feltehetőleg van valami elképzelése. Valahol látott egy pár barna cipőt, ami nagyon tetszett, s hogy mennyire, az csak később ülepedett le az agyában, nyilván, hiszen azonnal megvette volna, ha akkor, abban a pillanatban átérzi, mennyire hiányzik. Van ugyan tíz pár cipője, tiszta bőrből készült, made in Italy, némelyiket hordja is, míg a többit csak barátainak mutatja meg: ilyet vegyél, ha jót akarsz. A sok pár birtokolt cipő talpa sohasem fog elkopni, hát még kilukadni! Annyit a levélhordó sem gyalogol, hogy ez bekövetkezzék. Minden napra más cipő, ha kedvünk tartja. Semmi szükség újabb párra, de az a lábbeli, amelyik ott kínálta magát a ki-tudja-már-hol-volt kirakatban, az más. Azt meg kell találni!
Lehet, sőt biztos, hogy nem fogja. Talál majd helyette egy selyeminget, olyat, aminek már a tapintása is csábító, a színéről nem is beszélve. Ámbár megeshet, arról mégis le fog mondani, otthon szebbek lógnak a szekrényben.
Mindamellett fennáll a lehetősége annak, hogy lát majd egy plüssmacit a szomszéd gyermekének. Nem mintha nem lenne már öt is neki. Ezt viszont tőle kapja, a szomszédot megütheti a guta, amiért nem ő vett ilyet saját porontyának.
A fentiekből talán már az is kitűnt, hogy shoppingolni – s hadd használjak erre egy új kifejezést, ami a magyar fület talán kevésbé bántja –, bazárbóklászni: kaland. Nem is akármilyen. Tele van izgalommal, ráadásul többé-kevésbé veszélytelen, legfeljebb a pénzünk megy rá.
Meg az időnk.
De abból van bőven. Ha még sincs, majd szakítunk rá. Azt sokkal könnyebb, mint a pénzt előteremteni. Nem is muszáj drága holmit vásárolni, olykor egy filléres apróság is megteszi, valamennyi aprópénz amúgy is csörög mindenki zsebében. S ki tudja? Lehet, hogy a ruhán keresztül égeti bőrünket. Meg kell szabadulni tőle!
A bazárbóklászás – szabadjon a továbbiakban ezzel a kifejezéssel élnem – a fogyasztói társadalomtól elválaszthatatlan jelenség, amelynek kialakulásában két tényező feltétlenül szerepet játszott.
Elsősorban, hogy az emberiség – még ha nem is nagyobb hányada – tagadhatatlanul jobban él, mint a történelem során bármikor. Kevesebbet dolgozik és többet keres, aminek következtében mind idő-, mind pénzfelesleggel rendelkezik. Ez még akkor is igaz, ha akadnak, akik ezt az állítást személyes helyzetükkel akarnák megcáfolni. Szükségszerűvé vált tehát e pénz- és időfelesleg feldolgozása. Más kérdés, hogy pénzét és idejét mindenki fordíthatná jobb és hasznosabb dolgokra, de egy demokratikus, szabadságjogaira büszke társadalomban ezt legfeljebb csak tanácsolni lehet, erőltetni nem.
Másodjára: az árutermelés hatékonysága megsokszorozódott a korábbiakhoz képest, s a rengeteg árut valakinek a nyakába kell sózni. Ha nincs szüksége vagy igénye rá, úgy a szükséget és az igényt is elő kell teremteni. Ha arra gondolok például, hogy tízegynéhány évvel ezelőtt milyen jól megvolt a világ mobiltelefonok nélkül, akkor elmondhatom, a technológiai fejlődés, párosulva az egyre rafináltabb hirdetési fogásokkal, maradéktalanul eleget tett mind a szükségérzet, mind az igény felkeltésének. Sorolhatnék más példákat is, de felesleges. A lényeg, hogy egyik esetben sem beszélhetünk valódi létszükségletről, még akkor sem, ha ma már úgy érezzük, bizonyos termékek nélkül élni sem tudnánk.
A bazárbóklászáshoz persze pénz is kell, semmit nem adnak ingyen. Fizetést viszont csak egyszer vagy kétszer kapunk egy hónapban, s ez a jövedelem többnyire el is fogy pár napon belül. És ha pont akkor látjuk meg azt a hőn áhított hűtőszekrényt (jeget készít, kockát vagy daráltat, szűrt ivóvizet ad ki magából, tetszés szerint állítható polcai vannak, színe megy a konyhabútorhoz), amikor egy vasunk sincs, a kiárusítást meg éppen most tartják? Sebaj! Azért találták ki a hitelkártyákat, hogy egyetlen fillér készpénz nélkül megszerezhessük azt, amin megakad a szemünk.
A szerző további írásai
2 / 3 
