Készman József
Házi mozi
A kiáltást láthatóvá tenni a kinyílt száj, ez a torz fintorba merevedett üreg hivatott. Azokat a belül lévő, láthatatlan, de láthatóvá tett erőket jeleníti meg, amelyek pokoli dimenziókat sejtetnek a lélek mélyén, és amelyek már a kaput zörgetik. Kikívánkoznak, többé már nem lehet elrejteni, visszafojtani őket. Egészen más kiáltás ez, mint azé a szorongásosé, „aki a sínek közé esett” – Csurka Eszter egyes képein a test visszhangzó üregén, a hús tehetetlenségi erején keresztül feltörő üvöltés jelenik meg. Korábbi és legutóbbi néhány sorozatát is áthatja a kiáltásra nyíló száj, a fogak, az arc kiemelt szerepeltetése. Vegyes technikájú festményein a mozgásában megragadott test kiemelt érzelemközvetítő csakrája a száj, ám a művész emberi fejeket, arcokat, karaktereket ábrázoló vízfestményeinek is központi eleme: némely munkán a nyitott ajkak mögül kilátszó fehér fogak a szem fehérjével kerülnek egy alapra, ahogyan az akvarell felületét adó papír színéből a festékfoltok hiányaként bontja ki a művész a résztémát, az arc/alak egyes részeit. Előtér-háttér, alap és felület egyszerű viszonylatait aknázza ki ilyenkor a művész. Ügyesen épít mindeközben a primitív egyszerűségű festékkészlet adta színbizonytalanságokra: az antiprofi felszerelés mintegy hatdarabos festékkollekcióból áll, amely radikálisan egyszerű festékkeverési lehetőséget enged meg. A festék hibája – ti. hogy a kikeveréstől eltelt idő függvényében változtatja színárnyalatát – a művész változtató szenvedélyét szolgálja a mű létrehozásának folyamata során.
Az akvarellek legnagyobb erénye egyszerűségük: kevés eszközzel, minimális felülettel adnak vissza valós vagy elképzelt karaktereket. Az eltúlzott formák, a túlhangsúlyozott karaktervonások, a furcsa-különös fizimiskájú alakok mintha csak modern bestiáriumot alkotnának. A megfolyásokkal, csurgatásokkal, szétkenésekkel megfogalmazott arcképsorozat a köztünk élő szingularitások helyett a mindenkiben felfedezhető humán szörnyesztétika jellemzőit teszi nyilvánvalóvá. Csurka Eszter „csak úgy” lefesti esetlegesen elé kerülő modelljeit; a végeredmény maszk-szerű lények panoptikuma, ahol fogak, szemek laknak az arcban, és grimaszba ránduló izomcsoportok húzódnak meg a test homlokzata mögött.
A kiáltásra nyíló szájból feltörő kiáltás hangja nem hallható Csurka Eszter képein. Ha így találjuk, ennek oka nem egyszerűen a képalkotás jellegében rejlik: Eszter kiáltó alakjai azért vannak némaságra kárhoztatva, mert túl vannak az üvöltés megrendítő, megrázó korszakán. A megjelenített téma nemcsak hogy nélkülöz minden kapcsolatot egy elsődleges, leképezendő-megjelenítendő valósággal (fotórealizmus), de kiábrándult a metafizikus egzisztencia-tapasztalatokból is, és most itt áll mint egyszerű kép. Ügyes kép, amelynek eredete számos, visszafejthetetlen másik kép, pontosabban a képnézésre való kondicionálás. A kiáltás, miként a képeken megjelenő dinamikus mozgássorok is, üres gesztusok, üres pátoszformulák. A kiáltás sokkal inkább mint önmaga imitációja, mint abszolút formalizmus és mint narratíva tűnik fel: elmesél egy kiáltást; leír jelenetet/képet, amelyen kiáltás található.
Minden kommentáron túl: a különbség, amely a megfestett kiáltás (Bacon) és a kiáltás képe (Csurka) között észrevehető, egyben értelmezi Eszter művészetének egyik meghatározó elemét. Nem a képben fogalmaz meg állítást, nem abba akarja belesűríteni a tremendumot, hanem a több/sok kép létrehozása által, a képek olvasására való késztetés (fogyasztás) révén érvényesül. Nem hangokkal kiált, hanem hisztérikus képsugárzással befolyásol.
A csurkai kép hasonlóképpen működik, mint Wittgenstein létrája: segédeszköz, amit el kell hajítani, miután felléptünk rá és átjutottunk a kerítésen. Azaz néznünk, fogyasztanunk kell a képeket ahhoz, hogy elfeledkezzünk róluk. Lehántva (megfestve) a jelenetről a sok szétsugárzott (megjelenített, kiállított) képet, alkotójuk állandóan beszél valamiről, miközben érzékelteti, hogy beszéde bár drámai fordulatokkal teli, lényege valami beszéden kívüliben rejlik. Embertapasztalatnak (mint egyfajta létélmény) lehetne nevezni. A kiüresedett gesztus, a néma kiáltás ezen a ponton kapcsolódik ahhoz a tapasztalathoz, hogy Csurka képein az emberi alak mint saját sorsának jele tűnik fel. Felkiáltójel, mely nem tudja pontosan, mit is kéne nyomatékosítania, de önmaga állítása csakis ezzel a dinamikával képzelhető el.
Olyankor is, amikor a test beszél, nyilvánvalóan valami más, alapvető dolog szól belőle. A mozgás kontrollja alá helyezett test állandó szereplője Eszter munkáinak. Erősen deformálja: az ábrázolt test kontúrjai feloldódnak a belső terekben, a test részletei elmosódnak. A deformáció hol eltünteti a határt test és környezete között, hol több részből rak össze egy testet. A mozgás deformáló hatása a fény segítségével, a testrészlet lazúrosságával nyer kifejezést. A művész fejében a testvázlat elnagyoltsága a modern fizikai világképpel korrelál: a testek/tárgyak atomi kiterjedése nem azonos látható formájukkal, amennyiben az embert (is) alkotó elemi részek előfordulási valószínűsége végtelen távolságban sem nulla. (Ez annyit tesz, hogy miközben stabilan állunk, testünk részecskéi egyben a Holdon is megtalálhatók!) A kvázi-tudományos magyarázaton túl azonban ott lebeg Csurka Eszter művészetének igazi karaktere, hogy alkotójuk titkok tudója, egy különös érzékelésmód parametodológusa. Test és test, lélek és lélek, test és lélek között kialakuló rövid hatótávú kölcsönhatás médiuma, aki tudja, hogy a festészet a belső érzékelés eszköze, pontosabban szólva annak szeizmográfja, hogy ez a belső működés létezik. „Módszer, amelynek segítségével behatolhatunk érzelmeink tartományába” – mondja Bacon, aki Eszter munkáit valószínűleg hidegnek és az ő ízléséhez képest túlságosan is narratívnak tartaná. De hát Istenem, szerencsére Bacon nem Csurka Eszter!
A szerző további írásai
2 / 2