Papp Attila Zsolt
Bunuel, a komédiás - A szabadság fantomja és a nevetés
A komikum mindig egyfajta merevségből származik, egy olyan létállapotból, amikor eltűnik az individuális értelemben vett én (a jól körvonalazott identitás), és helyét átveszi a társadalmi konvenciók és önnön biológiai meghatározottsága alapján gépiesen cselekvő szórakozott ember. „Ez a merevség a komikum, a nevetés pedig a büntetése.”13 Tekintsünk el most ennek a megfogalmazásnak a némiképp leegyszerűsítő és abszolutizáló jellegétől, és helyezzük el a Bunuel-film kontextusában. Ha az álom, a komikum és a büntetés ilyenszerű összefonódását feltételezzük, könnyebben érthetővé válnak bizonyos látszólagos ellentmondások, melyek a Bunuel-film különböző regiszterei – szürreális álomlogika, komikus helyzetek, társadalmi jelleg – között fennállnak. Az abszurditásnak itt nem is az az elsődleges szerepe, hogy felülírja a nevetéselméletről alkotott fogalmainkat, hanem hogy egy plusz csavarral még nyilvánvalóbbá tegye a különböző, egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek végtelenül komikus jellegét (az abszurd jelleg egyébként leginkább a helyzetekben van, nem magában a nevetségesség különböző formáiban, de ennek elemzése már meghaladja ezen írás kereteit). Ilyen értelemben válhat relevánssá az álom „büntetőexpedícióként” való értelmezése (melyről Weöres Sándor és Károlyi Amy is beszél egy Bikácsyval készült interjúban14). A gépies, automatikus cselekvés legpazarabb tárházát pedig éppen A szabadság fantomja nyújtja – vagy úgy, hogy gépiesen, konvencionálisan cselekvő emberek kerülnek bizarr helyzetbe, vagy pedig úgy, hogy maguk a szereplők is teljességgel bizarr és abszurd módon kezelik saját léthelyzeteiket. Azaz ők maguk válnak bábuvá. A megtestesült komikummá.
Bunuel bábui
És ha már a „megtestesült komikumról” beszélünk, megfogalmazhatunk egy – bár tétova – következtetést is. Valaminek a megtestesülése szükségszerűen utal annak dolog-jellegére (hiszen ha eleve „test”, nem kell „megtestesüljön”). A komikum – és az általa kiváltott nevetés – nem is elsősorban a figurákkal szembeni szankció szerepét tölti be, hanem magát a gépiességet, a különböző társadalmi cselekvésformák automatizmusát leplezi le, az abszurd helyzetek – és a figurák ahhoz való viszonyulása – révén. A szabadság fantomja egymáshoz csak hozzávetőlegesen, véletlenszerűen (a „véletlen” Bunuel világszemléletének egyik kulcsfogalma) kapcsolódó jelenetek láncolata – ezek mindig ott érnek véget, ahol a hagyományos dramaturgia szerint kicsúcsosodniuk kéne. Gondoljunk csak arra a jelenetsorra, amikor az állítólagosan eltűnt kislányt keresik szülei: valóban úgy indul, mintha Aliette eltűnt volna (még a film korábbi részei által megedzett néző is bekapja a horgot), viszont nagyon hamar kiderül, hogy a gyerek megvan, ott ül az iskolapadban, csak az előző névsorolvasásnál nem jelentkezett. A filmtörténet legmulatságosabb mozzanatai közé tartozik, amikor Aliette feláll az iskolapadból, odasétál gondterhelt szüleihez, és kijelenti, hogy ő márpedig itt van.15 Az anyuka erre idegesen tolja el a kislány feléje nyújtott kezét, mondván, hagyja most békén, amikor ilyen komoly dolgokról beszélgetnek a tanárnővel. Hasonló a hatásmechanizmusa annak, amikor bemennek a rendőrfőnökhöz, és az kijelenti: nagy szerencse, hogy magukkal hozták az eltűnt kislányt, így könnyebb lesz azonosítani és megtalálni. Ezekben a jelenetekben a gépies cselekvés és a társadalmi konvencióknak való feltétlen kiszolgáltatottság maga lepleződik le (azt mondják, eltűnt a lányom, mert a névsorolvasásnál nem jelentkezett, ezért elindulok megkeresni, még akkor is, ha ott van) – nem is a szereplők válnak nevetségessé, hanem az a törvényszerűség, az a cselekvési mechanizmus, amely a viselkedésüket meghatározza (így fordulhat át abszurdba Bunuel humora). Hasonló helyzet – bár nem ennyire erős – az is, amikor a tanár megérkezik a rendőrakadémiára, és elkezd a kultúrák közti különbözőségekről beszélni, Margaret Mead klasszikus könyve alapján – valahányszor félbeszakítják, ugyanonnan, ugyanolyan hanghordozással kezdi újra mondandóját, s ezen ismétlődés által derül ki begyakorlott, gépies „szólam”-jellege (kvázi-divatos jellege is, amely Bergson értelmezésében szintén komikum-forrás). Erre „rímel” viszont elementáris erővel (szintén meglepetés-faktor, amely végig nagyon erős) a tanárnak és feleségének ismerőseiknél tett látogatása; itt ugyanis teljesen természetesen kezelik azt, hogy az asztalnál a vendégek nem székeken, hanem toalettkagylókon ülnek, altesti funkciókról beszélgetnek (a gyerek jelenlétében!), az evés viszont szégyenletes, titkolnivaló dolognak számít, amit a folyosó végében lévő vécészerű ebédlőben, intim módon végeznek az emberek.16 Az előbbi gépies tanfelmondás itt válik meghökkentő „valósággá” – a kulturális beidegződések és szokások valóságos relativitását jelző mozzanattá. Ez a nagyon összetett jelleg az, amely felszabadult nevetésre ingerel. A toronyház tetejéről vaktában gyilkoló távcsöves puskás férfi szintén cselekvésének teljesen értelem nélküli, gépies vonatkozása miatt válik nevetségessé – bár a humor itt kétségtelenül feketébe fordul át az értelmetlenül legyilkolt emberek látványa miatt. Hosszasan lehetne sorolni a jeleneteket, momentumokat, melyek az álomszerű komikum bergsoni értelemben vett hatásmechanizmusait illusztrálják.
A szerző további írásai
2 / 3 
