Boldog Zoltán
A líra közelsége (Nádasdy Ádám Az az íz című kötetéről)
Az öt évszak egyik legerősebb ciklonja: a nosztalgia. Az a fajta nosztalgia ez, amely felvállalja, hogy az idő más megvilágításba helyezi a tényeknek hazudott eseményeket. Az ötödik évszak végének megfontolásait érdemes már a visszapillantások előtt alaposan megízlelni: „Vessenek meg, de volt abban gyönyör, az ötvenes években” (Ötvenes évek). Az indoklás éppen a szubjektumból bontható ki. Ha az ember gyermekkora az ötvenes évekhez kötődik, akkor legyen az bármennyire is a legsötétebb diktatúra kora, mégis a megmásíthatatlan fiatalság fénykoraként tekint rá az emlékezet.
A Szeged 1959 és az Olasz alpok, 1957 című pillanatképek is azt bizonyítják, hogy az emlékezés az érzetekhez kötődik. Az előbbinél „a más ízű kakaó”, az utóbbinál a jéghideg félelem tekinthető az emlékezés origójának. A távlat nemcsak a rálátást teszi objektívvé, hanem kimondásra éretté alakítja a gondolatot: „Volt sokminden, és annak most az íze / érett a számban, elemezhető.” (Az az íz). Mert Nádasdy elbeszélője nem türelmetlen várni az emlékek letisztulására. Erről a szerző a kötet borítóján így tesz vallomást, amikor az objektív költészethez való viszonyát is tisztázza: „Én (…) nem szubjektíven vagyok objektív, hanem objektíven szubjektív”. Hogy is lehetne lefordítani ezt az óvatosan egyensúlyozó mondatot? Talán így: magamat adom a legtisztább formában.
Az én letisztításának folyamata az Ötödik évszakban éri el csúcspontját, amikor az alkatrészekre koncentrál a költő. Így veheti észre a „hézagpótló nemesfém-betétet” a testben, amelynek szempontjából másodlagossá válik, hogy „él-e még a test” (Az alkatrész). És az elbeszélő folytatja tovább a körbetekintést az árulkodó anyagon: „A tenyér, az sokmindent elcsitít, / s a homlok sokfelé támasztható” (Fertőtlenítés). A kötet ezen darabjai távolodnak el leginkább mind a hagyományos Nádasdy-líra, mind az előző fejezetek megszokott, kiegyensúlyozott hangjától. A túlzott vázlatszerűség, a rapszodikus mondatok erősen bomlasztják a higgadt, letisztult, önelemző beszédmódot.
Az önmegismerés és a világ megismerésének legtökéletesebb ars poeticája a Hézagos tudás, amely bepillantást enged az alanyi költő rafinált eszköztudásába: „A tanulást óvatosan vettem, / Hogy semmit ne tanuljak meg teljesen”. Az én önállóságának a zálogává válik a szellem befogadásának e formája, amely így utat enged az alkotás szempontjából fontosabb erőnek: „Tudásom hézagait kifugázza / – így képzelem – a kreativitás”. Az én a maga hibáival mutatkozik meg, miközben nemcsak felvállalja látszólagos tévedéseit, hanem a szubjektum szabadságának, működőképességének egyetlen kibontakozási lehetőségét látja bennük. Természetesnek és inspiratívnak véli ezeket a hiányosságokat: „Egyszer majd Wagnerhez is felnövök, / hátradőlök, behunyom a szemem, / és lesz min gondolkoznom” (Hiányosságok a komolyzene terén).
A helyzetek megjelenítésének finomsága, a széles metaforizálás az a réteg, amely a mindennapi tapasztalatokat irodalmivá alakítja: „Kétfelől kéne fúrnunk, úgy, ahogy / az alagút-építők benn a hegyben, / erős hittel, hogy pont találkozik” (Beszélni, oda viszsza). Ezek közül is az emberek közti kapcsolat, a szeretet és a szerelem az, ami a kötet legegyszerűbb, de kellemesen fűszerezett ízét adja. A Lassú sodrás, húsz ujj és a Derengés vetült című verseknek a kortárs költészeti vallomások legkiforrottabb darabjai közt a helyük.
Ennek alapján is látható, hogy az Az az íz az utóbbi évek legszínesebb poétikai gyűjteménye, amely a klasszikus szonettől a rapszodikus szabad versig, a megismerés látszólagos buktatóitól a legelemibb érzésekig próbálja minden küldetéstudattól mentesen az ént visszahelyezni természetes pozíciójába. Nádasdy verseinek legértékesebb oldala, hogy kimagasló irodalmiságuk mellett is emberiek tudnak maradni. Az olvasóhoz és az elbeszélőhöz közeliek.
A szerző további írásai
2 / 2