Balogh István
Közepesre vágott szecska
Tett ő, betiltotta a további működést az épületben.
Rendeztem gyorsan a játékteret, a Népkörben, tisztességes nagyterem, a két háború között a szabadkai magyar színjátszás szentélye volt ez az intézmény, csak egybenyílt a nézőtér a vendéglővel. Harmonikafal az elválasztó.
Ezen intézkedések után jelentkeztem a helyi pártbizottságban, onnan akartam menni további jelentéstételre a községi képviselő-testületbe. Mert ez volt a meghatározott sorrend. A pártbizottságban megdicsértek, mondván, az a néhány nap sem esik ki, mint ennek előtte szokott, dolgozzunk csak, jó munkát kívántak! A tetőjavításhoz szerezzek sürgősen három árajánlatot, hogy mielőbb intézkedhessenek. A lábam lejártam. De délután már a pártbizottság titkárának, a helyi kisistennek asztalán volt a három árajánlat.
Ez a történet egy keddi napon esett, az Úr 1982. évében, márciusban, annak is harmadik hetében.
Csütörtökön, két napra rá, megkaptuk a községi képviselő-testület következő gyűlésének anyagát, amelyben benne volt, fehéren a fekete, a legdrágább árajánlat javaslata, tehát új bádogtetőt kap hamarosan a Gyermekszínház, gondjai évtizedekre megoldódnak. Madárként röpdöstem örömömben.
Aztán átjött hozzám Szilágyi Gábor, a festőművész, a Képzőművészeti Találkozó igazgatója, valami miatt, mert közös könyvelőnk volt, s megtudván örömöm okát, röhögni kezdett, behúgyozásig. Te marha, te naiv tanár! Ezt a tetőt soha nem javítják meg, ez örökös pénzforrása a futballklubnak! Hahotázása közben alig tudta elmagyarázni, hogy az ilyen beázás, tűzeset, miegymás, ki tudja, hányadszor fordul elő ebben az intézményben, más intézményekben meg más akármik történnek véletlenül, s a biztosító fizet.
De hát minálunk filléreket fizet a biztosító. Marha, mondta Szilágyi, a községi kassza fizet, a fejőstehén. Te még azt sem tudod, hogy a tetőjavítás árán már tegnap itt tréningezett egy újvidéki balösszekötő, aki vasárnap már játékjogot is nyer és focizik is a Spartákban? (Focizott is, hatvanhatossal a hátán, gólt is rúgott. Én meg fiammal, barátaimmal fölugrottam, az égig repültem örömömben, egymást ölelgettük, megverjük az ellenfelet! Aranylábú ez a gyerek! Ez volt az idei legjobb igazolás! – mondtam később Tyúró kocsmájában, söröskorsóval a kezemben, barátok között. A gyerek egyedül ment haza, nem hallgatta boldog pofázásunkat.)
A Pokol mely bugyrában úszkálunk a szarban?
(Dante mosolyog rám, mellette Vergilius. Sétálgatnak.)
Március harmadik hetének péntek délelőttjén kiindultam a Tanítóképzőbe, amelyet akkor Pedagógiai Akadémiának hívtak, s amelynek akkor tanára voltam, mellékállásban. Útközben kis kitérőt tettem a Szabadkai Rádióba. Szerencsémre ott volt a szerbhorvát nyelvű kulturális műsor szerkesztője. Kértem, hogy a délutáni művelődési rovatban tegye lehetővé egy élő műsor megvalósítását, amely a Gyermekszínházzal kapcsolatos. Szívesen, de mi okból? Mutatom neki a községi szkupstina anyagát, elveszi tőlem, főszerkesztőhöz szalad, engedélyt kap, készítsünk kontaktműsort. Behoznék egy-két tanítónőt is, mondom.
Két nagyhangú szerb tanítónője volt a Gyakorlóiskolának, jöttek kedvvel mindketten.
Amikor mikrofont kaptak a tanítónők, keményen ostorozni kezdték azt a helyzetet, amelybe a Gyermekszínház került, hogy a gyermekek a nézőtéren nem csak a színházi előadást élvezik, de a kocsmai hangulatot, a pohárcsengést, a részeg gajdolást, a verekedéseket, szidalmazásokat, kurvák ajánlkozásait is. Ami tökéletesen fedte a valóságot. Csörögtek a szerkesztőségi telefonok, a hallgatók aktívak voltak, sokan hallatták saját hangjukat, mindenki sopánkodott. A fagotthangú Szlávna tanítónő még a községi vezetőséget is hibáztatni merte eme áldatlan állapot kialakulásáért. A férje nyugalmazott ezredes volt, tehette mindezt könnyen, de hála néki e gerinces kiállásért!
Nekem ez a kemény, egyenes támadás jött kapóra. Megvédtem a községi vezetést, a pártbizottságot, személy szerint a községi párttitkárt, J. elvtársat, a helyi atyaúristent, és azt a nagyon hangos, véresszájú félkarú gnómot, akitől minden függött, és nemcsak itt, hanem tágabb szférákban is. Nagy hangon, tagoltan kinyilatkoztattam a mikrofonba, a községi képviselő-testület három nap múlva, hétfőn, 1982 márciusának utolsó hétfőjén határozatot hoz a gyors szanálásról, a felújításról, és megköszöntem mindenkinek, aki tenni tudott és tett is ez ügyben.
A műsor elhangzása után kezemet szorongatta a szerbhorvát műsor főszerkesztője, hogy jók voltunk, hogy végre igazán időszerűvé tettük a műsort, vonalasok is voltunk, hála néked, s meghívott egy fröccsre a sarki műintézetbe. Iszogatás közben lihegett nyakunkba a slapaj, rémült arccal, valami baj van, hörögte, a pártbizottságból keresik a főszerkesztő elvtársat. Nem itta tovább a főszerkesztő a fröccsöt, elment a kedve tőle, bocsáss meg, mondta, s fehér pofával elrohant.
A szerző további írásai
2 / 4 
