Szabó Géza
Világbazár
– Tundá! A piros Nissan továbbra is ott van a parkolóban?
– Pillanat, megnézem a monitoron. Igen, uram, itt van.
– Lépjünk ki egy pillanatra, nézzük meg együtt.
– Máris jövök.
– Az ilyen buta üzleteket nem csípem. Nem értem ezt a Gízát, miért engedte be a fickót. Bárki mondhatja, hogy ismer engemet. Számtalanszor kértem már, hogy ne bízzon senkiben. S ha történetesen lopott kocsi?! Arról nem beszélve, hogy két napja itt foglalja a helyet a parkolónkban. Itt a hétvége a nyakunkon, szombaton nagy buli lesz rengeteg vendéggel, és ilyenkor a szálloda előtti utcaszakaszon is megtelik a hely. Errefel egy vadidegen kocsi beáll a parkolónkba.
– Igazán sajnálom, Mr. Ashok.
– U see? Nem sajnálkozásra van itt szükség, hanem gondolkodásra. RU with me? Mibe került volna, hogy felhívjon engem Gízá, mielőtt megengedi annak a fickónak, hogy beparkoljon?
– Apróságnak tűnhetett, pár órára kérezkedett be a kocsival a bácsi. Gé nem akarta zaklatni Önt ilyen semmiséggel. Egyébként is, ha örökké felhívnánk Mr. Ashokot, hogy ez… vagy az… vagy amaz… így vagy úgy… nos, akkor szüntelenül csörögne a mobilja.
– Akkor is tudnom kell mindenről.
– Igen, valóban így van. – „A legbutább vezetési módszer az, hogy az alkalmazottaidban egyáltalán nem bízol, és saját magad akarsz mindent elintézni, számukra semmiféle mozgásteret nem adsz, mert betegesen rettegsz attól, hogy ezáltal a saját hatalmad szűkül. Beteges és káros menedzselési habitus.”
– Egy jól működő cégnél a general managernek mindenről tudnia kell.
– Valóban. – „Mindenről, amit az alkalmazottak képtelenek megoldani.”
– Akkor vajon Gízá miért nem hívott fel?! Mibe került volna neki egy telefonhívás?
– Nem tudhatta, hogy ez az úriember a pár óra helyett pár napra ide akar ragadni.
– Nem vagyok túl boldog.
Igazából immár senki sem emlékszik, kinek az ötlete volt. Le kellene fényképezni az összes nőcskét, aki feljár hozzá. A fényképalbum alapján a nap bármely órájában ki lehetne pipálni, könnyedén azonosíthatnánk, épp ki van odafent a három-tizenegyesben. Érdekes statisztika állna össze pár nap alatt. Hogy ki hány órát, mikor, milyen lelkiállapotban, mennyire gyűrött arccal vagy mennyire kopott ruhában. Hogy mennyire dámásan vagy cicásan, mennyire egyszerűen vagy mennyire vontatottan. Egyesek slamposan, mások kifestve rendesen. Egyesek kurvásan tipegve, feszítve, mások leszegett fejjel, köszönés nélkül menekülnek, csak el, el innen! Egyesek odatámolyognak, mellétámaszkodnak, és a recepcióspultnál versenyt bűzlenek a sörtől, okoskodnak és pimaszkodnak, kontráznak, ugyanolyan hangot ütnek meg, mint a kanjuk. Egyeseknek történetük és nevük van. Mert… miért is ne volna?! És zsörtölődnek vele a bárban, hogyne zsörtölődnének. Nyolcvanöt és száztíz font között szokott költeni, amikor esténként az épp aktuálissal beül kajálni meg piálni. Néha délben is ott henceg a magas bárszéken, Amirnak bizonygatja, hogy kilenc éven át karatézott, vele aztán ne gatyázzon. „Tele a kezem, uram, hazaviszem a porszívót, hogy az új házat kipucoljam, kérem, nyissa ki az ajtót.” Hayton a halk mocorgást nem hallja, odakint idegesen hangoskodik a szél. Felemeli a két ujját, közte a cigi. Akár barátságos integetésnek is tűnhet… csak nem Angliában. Látja a porszívót, miért ne látná… Az örökké nyugodt, halk szavú, a tál esővízre emlékeztető Amir ettől a félreértett jeltől elveszti legendás béketűrését. Felemeli a hangját: „Don’t fuck off, just open the door, please.” Hozzáteszi elfojtva, hogy csak Gízá és Tundá hallja: „You, bastard.” Azért udvariasan mégiscsak mosolyog.
– Melyik a legolcsóbb szoba?
– Az egyágyas, uram. Reggeli nélkül 37 font ötven pí.
– És a standard? Az mennyi? – „Nem láthatja rajtam, mennyire kétségbe vagyok esve, mert akkor nem ad szobát.”
– 47,50 és a reggeli öt font.
– Nem, nem kérek reggelit, csak aludni szeretnék.
– Értem.
– Hány szobájuk van?
– Üres? Tizenkilenc.
– Nem, nem. Hanem összesen.
– Huszonkettő, uram. Do you want to book one?
– Yes, I’d like to. How much would be with breakfast?
– A legolcsóbb verzió 42,50.
– In this case I don’t want breakfast.
– Akkor 37,50.
– Leírja, kérem, egy lapra?
– Persze.
– Ó, úgy értettem, tventiszevön, nem törtiszevön.
– No worries.
– Kimegyek a sarki automatához, hozok még tíz fontot.
– Rendben. Take care. See you later, sir.
– Tundá, kérlek, szükségem volna nyolcvanra holnap reggelig.
– Nincs.
– Azt értem már, hogy nem látogatsz meg a szobámban, nem hozol nekem kávét vagy üdítőt vagy akármit. Azt is megértettem, habár továbbra sem foghatom fel, hogy normális, egészséges lányként egyáltalán nem iszol, és ezért nem jöhetsz el velem egy bárba. Na de nyolcvan font? Mi az?!
– Nekem rengeteg pénz.
– Akkor is, ha százhatvanat adok vissza reggel?
– Nem érdekel. Nincs pénz, és kész.
– Nem arra kérlek, hogy a recepció kasszájából vegyél ki, hanem a saját pénzedet kérem. Gyors lejáratú kölcsönre volna szükségem.
– Nem adhatok.
– Miért? A fickód miatt? Hívd fel, bizonyára megérti a dolgot, és neki is jól jön az ingyen pénz.
– Nem hívom fel, amúgy is tudom, mit mondana.
– Istenemre mondom, nem értelek.
– Neked nincs is Istened.
– Akkor is… For God sake… Ide jöttök abból a nyomorult országból, honnan is…? Pakisztán?
– Öööö, negyedszer mondom, de azt hiszem, utoljára, hogy nem Pakisztán, hanem Románia.
– Jó, jó, mindegy.
– Nekem nem.
– Nekem egykutya. A nyomor seggéből szakadtatok ide.
– Szép ország az, és hidd el, legszívesebben innen húznék el.
– De hát odahaza nálatok terrible poverty uralkodik, nemde bár?
– Mondhatjuk így is.
– Akkor szeretned kellene idekint ezt az Angliának nevezett valamit, nemde?
– Mondom, hogy legszívesebben eltűnnék innen.
A szerző további írásai
2 / 4 
