Fábián Sándor
Tangenciák 6. - Gittai, az önjáró tehetség-tömb
Apropó, Pista – háziorvos… Dani Mártával készített riportkönyved (Költő szomszédja voltam) egyik passzusában a Horváth Imréről és Margitról emlékeit elmondó riportalany, doktor Dani József barátom felesége, Márta így fejezi ki magát: „Háziorvosuk és barátjuk [mármint a Horváth Imrééké], Fábián Sándor egyik napról a másikra hátat fordított nekik… Az okát nem tudtam, ugyanakkor nap mint nap tapasztalhattam Margit egyértelmű leépülését. Aztán F. Sanyi bevallotta: fájt neki az a tény, hogy az öccse, Fábián Imre által megírt, Gyónásaim című, Horváth Imrével beszélgető könyvben róla, a barátról, a háziorvosról egyetlen szó sem esik.” Márta – férjével együtt – mindig is jó barátom volt, ám most ki kell javítanom: felmondásom első oka az orvosi etika jegyében fogant – Margit asszony romló állapota (szívizomgyengesége, magas vérnyomása, általam uralhatatlan érelmeszesedése) késztetett arra, hogy lépjek: az én általános orvosi tudásszintemet meghaladó súlyosságú betegségét gyógyítsa inkább szakorvos kolléga. És – akárcsak Dani Márta asszisztensnő – dr. Kiss András kardiológus barátomat javasoltam. A Gyónásaim okozta kis sérelem miatt nem lett volna „váratlan hátat fordítás”.
De térjek vissza Szilágyi (Gittai) Katira, akivel még a toronypanelház sokadik emeletén néha eltöltött beszélgetések, iszogatások (ez utóbbiból akkor még ő kimaradt!) idején megbarátkoztam. Mi amolyan „nagymellényű” művészekhez illően vettük igénybe a Pista szobáját. Mi: Ady-körösök, a Pista holdudvara… Kati – többnyire a konyhában foglalatoskodva – csendes-mosolygósan tűrte éjszakákba nyúló jelenlétünket. Hát tudta akkor valaki a családi egyensúly-zavarokat? Amit Gittai István így jellemez:
– „Akár két egymás melletti csiszolatlan kődarab, martuk, koptattuk egymást…”
Nem hagyhatom említés nélkül, hogy Szilágyi Katalin építészmérnök sokat segített egyik magánházam renoválgatásában, még 1990 előtt. Majd aztán csak a kilencvenes évek elején volt egy emlékezetes találkozásunk a régi nagypiacon.
– Meghívlak egy italra… van itt egy kis bár a közelben – jött részéről a váratlan ajánlat.
– Fogadalom-diktálta szeszkorlátozáson vagyok, most nemigen iszom…
– Én viszont megszomjaztam. Csak nem hagysz egyedül bemenni ebbe a késdobálóba?
Nem hagytam. Leültünk egy falócás asztalnál, és poharaink fölött mintegy húsz percet beszélgettünk. Panaszkodást vártam a részéről, ám Kati nem panaszkodott. Csupán azután, miután még egy pohár italt rendelt, és én tréfásan a testsúlya és az ital aránytalanságára tettem megjegyzést, nos, ekkor fakadt ki:
– A rongyos életbe, Sanyi, hát csak nektek, férfiaknak szabad!?
Elváltunk, s aztán már sohasem láttam. Bizony, Pista, kék szemű, törékeny alkatú, szép feleséged – ismerd be – nem is annyira csiszolatlan, téged „visszamorzsoló” kődarab volt, inkább hozzád hasonulni próbálkozó aranyhomokos patakmeder. Közös időtök habjai őt hamar elsodorták. „Vannak verssorok, amik Isten ajándékai” – írod emlékezéseidben. Adjuk meg Katinak, ami az övé: életében sokszor volt soraid ihletője, halála után neked címzett álmok kéken lebbenő postása.
Gittai István megírt álmai… Egyrészt kiváló versek, másrészt „afféle hallucinációk”. Ő, a költő nevezi így például araszosait, e képtelen kurta-meséket. Kegyetlen öniróniával így jellemzi őket emlékezéseiben:
– „…Miként a szellentések a hasból, ki-kibuggyannak belőlem.”
Reklám ez, Pista, hogy tiltakozzunk: „Nem éppen így van!” Hadd olvasgassuk még csak azért is őket!
No de hát érintőlegességek, tangenciák e sorozat címe. Ámbár Gittai István vonatkozásában más cím is szóba jöhetne, mondjuk az, hogy „párhuzamos futás”. Az Ady-körön belül, az irodalmi lapok oldalain, a Kelet–Nyugatnál. Ismerjem el: a nyolcvanas évektől már ő futott egyre sikeresebben. Írószövetségi tagságának elnyerésével aztán Nagyvárad ötödik „igazolványos” magyar nyelven író művésze lett. (Horváth Imre, Robotos Imre, jómagam és Indig Ottó után.)
Kiemelkedő emlékek együttléteinkből? Meszesedő agykérgem mélyzugaiban lassan eltűnőben… Egyiket-másikat talán még felszínre tudom hozni. Mondjuk azt, amikor Pista Budapesten „ránk ijesztett”.
Feleségemmel, Annával elárvultan és tikkadtan sétálgattunk a Margit híd budai oldalán, ahol utcai kútra bukkantunk. Ittunk. Vizet. Ami Annánál természetes dolog volt, nálam nemigen. Gittai Pista – feltételezem – megdörgölte a szemeit, hallucinációt hessegetendő… majd egyszer csak – mögénk kerülve – két hatalmas karjával megölelt bennünket. Örült, mint egy jó testvér. Jelképes jelentőséget tulajdonított a többmilliós nagyvárosban megtörtént összefutásnak, és mindjárt élettársának-feleségének, Gizellának a lakására vonszolt bennünket. Ahol azután – terülj, asztalkám csoda – mindjárt lett sör és egyéb tikkadást mulasztó étel-ital. S persze frissítő purparlé.
Más: a nyomdában vagyunk, a Kelet–Nyugat ólombetűs szedői-tördelőszerkesztői szomszédságában. A kefelevonatokat ellenőrizzük amolyan amatőr „tisztafejekként”. Gittai Pista is ott ül az egyik kis szobában. Éppen nem javítgat, mert – alkot! „Gyönyörűsége van” – jelenti a hölgy, aki a másik asztaltól látja: térdét-combját csapkodja, miközben egy kéziratot olvas át újra meg újra. Közben elragadtatottan dünnyög-beszél maga elé: „Öregem, ez nem igaz… ez fenomenális… ez csoda!” Mitől az elragadtatás? Egyik akkor született saját költeményétől!
„Vannak verssoraim, amik Isten ajándékai” – idéztem már az Emlékbe forduló időből. Így már érthető az akkori transzcendens öröm.
Könyvbemutató a Tibor Ernő Galériában. Gittai-kötet jelent meg. Az asztalnál a könyvet bemutató Szűcs László főszerkesztőnek az az ötlete támad, hogy megkérje a szerzőt: énekeljen (sic!) már valami vidámat, hadd fejeződjön be rendhagyó módon ez a találkozó. Szerző szerénykedik. Énekelni nem tud, ám előad valamit. Egy népi verses mondókát. Aminek tartalma utolsó két-három sorából kiderül: „Komámasszony, hova fut? / Én a kakas, kend a tyúk, / úgyis mindjárt utolérem!”
És Pista hátra-előre lépve „pantomimeli” a nekiiramodó kakast. A közönség hölgy tagjai közül egyesek leguggolnak.
Vagy csak „efféle hallucináció” tört énreám aznap?
A szerző további írásai
2 / 2