Gurzó K. Enikő
Vissza az élbolyba? Színigazgatási dilemmák a szórványvidéken
Mi tagadás, azért kétkedem, mert a publikummal is baj van, nem is kicsi. Ám ez érthető, mivel a mi színházaink, a temesvári, a nagyváradi, a szatmárnémeti nagyrészt múzeum, nem pedig lélegző, eleven, korszerűsödő 21. századi művelődési intézmény. Modern drámákat az említett helyszíneken ritkán játszanak, félnek tőlük, rettegnek. A klasszikusoktól viszont mi félünk: annyira elrontható mindegyik…
A pangást leküzdendő talán meg kellene kérdezni a közönséget, ki kellene menni a kőszínházból az utcára, s bemenni oda, ahol szórakozik a ma embere. A plázákba, pubokba, konditermekbe. Régen a bazilikának titulált vásárcsarnokban találkoztak egymással a szomszédok, városlakók, a papok felismerték az ebben rejlő lehetőséget, közéjük mentek, ott prédikáltak. Mások a színielőadásokat tartották a főtemplomokban.
Íratlan törvény, hogy az új közönséget ki és fel kell nevelni, a színházat pedig egyszeri és megismételhetetlen pillanatokból építkezővé, interaktívvá tenni.
*
Mára a potenciális nézői réteg túl összetett és individualizált lett ahhoz, hogy a drámaírói nagyságok kollektív lelkesedést váltsanak ki. Az átlagnézőt általában hidegen hagyják a nevek és a darabcímek, az alkalmi közönség fél a produkciókra nehezedő rendezői unalomtól, és hasonló intenzitással retteg a kísérletező szellemtől. Nyugodt, mindenre fogékony társadalmunkat ugyanis átalakította a migráció s mozaikkockákra szabdalták az egyéni életstílusok, benne divattrendek szabnak irányt, uralomra pedig a szeszélyes világpolgárok jutottak. Ők azok, akik shoppingolva elégítik ki magukat, hol kínai ételt esznek, hol hamburgert, hol izmaikat fejlesztik valamelyik fitneszteremben, hol szalszát táncolnak „a klubban”, ha ugyan nem egyazon időben tesznek eleget az összes külső s belső kényszernek. Márpedig a hűség egy társulathoz, a bérletváltás, a rendszeres megjelenés összeegyeztethetetlen a következetlenséggel, a pláza-mentalitással, a globalizált életmóddal.
Ezen oknál fogva az akkurátus színidirektorok már nem a svédasztalszerű repertoárral próbálják elvarázsolni a közönséget, hanem a sikerregények, sikerfilmek dramatizált változatával. Ők abból indulnak ki, hogy az újdonság élménye többeket vonz, mint egy sokadik Cseresznyéskert, például. Ha pedig megalkuvásukért szemrehányást kapnak, arra a nyomásra hivatkoznak, amellyel a kulturális intézményeket profitorientált, anyagias üzemmódra kényszerítik, ítélik.
*
Gustav Mahler azon megállapítása, hogy „a hagyomány nem a hamvak imádata, hanem a tűz továbbadása”, üzenet lehet az egyre apróbb szigeteket alkotó közösségek számára, amelyekben erős a nosztalgiázás, a jelen bizonytalan, az egyének létükben érzik magukat fenyegetve, ezért kórusban sírják vissza a boldog békeidőket, a hagyományos, paraszti életmódot, a János Vitézeket és Marcsákat (arról persze megfeledkeznek, hogy a tökéletesnek, ideálisnak mutatkozó színfal mögött nagyhatalmak csaptak össze, így többnyire tombolt a front). Ez a magatartás az előadóművészetekben nagyon elterjedt, főként a partiumi s a bánsági színházakban, hisz utóbbiak publikuma kétségbeesetten kapaszkodik a 19. századból ránk maradt előadásformákba. A shoppingolóktól és a kísérletezőktől elhatárolódó osztályt alkotva ők azt akarják látni, amit ismernek, a „modernt” veszélyesnek, nyugtalanítónak tartják, és fenyegetésként élik meg mindazt, amihez a kortárs vagy az alternatív kritikai jelző tapad. Az ilyenféle darabok esetében automatikusan átkapcsolnak egy másik csatornára. Nem látják át, hogy az, amibe a nemzettudat-ápolás, nyelvművelés leple alatt őket belevonták, a figyelem elterelését és időnként a fogyasztói társadalom törvényeit szolgálja. Nem érzékelik azt sem, hogy a színművészet nem muzeális érték. Nem fogják fel, hogy a jó színház izgat, bujtogat, tele van súrlódásokkal, ellentmondásokkal, de nem azért, hogy a közönség biztonságát tönkretegye. Meg kellene értetni velük: ahhoz, hogy a színház továbbadja a hagyomány tüzét, folyamatosan provokálnia kell a konvencionális normákat. Továbbá: hogy csak akkor lesz felelősségteljes, ha a szemet meg a szellemet is megnyitja. A színháznak testközelbe kell férkőznie, irritálnia kell, sőt, úgy kell hatnia, mint egy lidércnyomásnak, amelytől a legszívesebben mindannyian megkímélnénk magunkat. A színház tragédiája, hogy a befogadók, címzettek, megszólítottak sejtését, megértését megelőzve mindig előbbre járt, mint a néző s a kritikus. Ezzel azonban csupán a kötelességét teljesítette. Fontos azonban, hogy ezt ne tegye feltűnően.
*
Egyes színházakban az évadot gondosan megfogalmazott, megfontoltan kiválasztott téma köré szervezik úgy, hogy azt a darabok (régiek és újak egyaránt) életre kelthessék. Ez a megközelítés lehetőséget kínál arra, hogy a teátrum mint kezdeményező különböző civil szervezetekkel, tanintézményekkel, kulturális központokkal és kiadványokkal közösen érje el a kitűzött célokat. Ilyen esetekben az eredmény csapatmunka, a színház nem a sokak számára idegen és elidegenítő repertoárfogalom bástyája, hanem a kollektív képzelet, a nyilvános vita alapvető intézménye, az interkulturális, nemzedékek közti kapcsolatok fóruma.
A szerző további írásai
2 / 4 
