Balajthy Ágnes
Olvasónapló (Oravecz Imre Ondrok gödre c. könyvéről)
S megszületik Istvánka, immár a harmadik nemzedék tagja – János a várva várt utódot eleinte szeretettel fogadja, majd „…egyszer csak történt valami, és ez a bensőségesen, szinte természetellenesen meghitt viszony megváltozott.” Hogy miért? Erre kivételesen a mindentudó elbeszélő sem ad igazán kielégítő választ. Csak találgathatok – de innentől kezdve apa és fiú különös viszonya határozza meg ennek a világnak szinte minden történését. Az olvasó figyelemmel kísérheti István gyermekkori traumáit – parasztgyerekként az apai szeretettől való megfosztottságon túl hamar szembesülnie kell élettel, halállal, testiséggel, meztelenséggel is, borzongató, freudi pillanatok révén. S olvasóként tanúja lehetek első szökési kísérleteinek, a nagy világgá menéseknek is, melyeket már ekkor is az édesapától való elszakadás gondolata vezérel. Az egyik kedvenc epizódom István gyermekkorából a gombászás kalandja: a hajnali erdőben lépeget Közsüs nagymamával, aki még égi és földi titkok tudója, olykor a hátán cipeli Szűz Máriát, s minden gomba rejtekhelyét ismeri. Istvánka gyorsan tanul, egyre több és több gombára bukkan az avarban – talán nemcsak gombára: az önmagára találás, a beavatódás örömteli rítusát érzem a szedegető mozdulatok mögött...
István lassan férfivá érik, mássá, mint az Árvai család eddigi tagjai. Már nem ismeri a vastól való babonás irtózást: sőt, rajong a fémekért, a kovácsmunkáért, a motorokért, apja cséplőgépét is ő kezeli. Feleséget sem a megszokott környezetből, a „magafajták” közül választ: a szomszéd falu erdőkerülőjének lányát, Annát veszi el. Ez már igazi szerelmi házasság, valami titokzatos vonzerő húzza Istvánt kedveséhez – nem dolgos asszonyt keres, csak a „hosszú, ernyős szempillák” birtokosát szeretné társul kapni. Szinte mitológiai szerelmespárrá nagyítja fel őket éjszakáik leírása, mintha A hopik könyvének mitikus világszemléletéhez térne vissza az elbeszélő: „Mert úgy érezték, hogy a szeretkezés, a gyönyör, a feloldódás egymásban, a megsemmisülés felszabadítja, megtisztítja, megszenteli őket, hogy abban is a Teremtő eszközei, neki engedelmeskednek, a testükön keresztül azt hajtják végre, amit Ő akar, amit elrendelt.”
A mítoszi távlatok azonban csak
itt érvényesülnek: az Ondrok gödrének világa egyébként továbbra is 19. századi. A maga tizenkilencedik századi problémáival: János szerencsecsillaga lassan leáldozik, bár ezzel csak ő s persze az olvasó van tisztában. A vas, a gép mégiscsak bosszút áll: a drágán vett cséplőgép felrobban (úgy látszik, Móricz óta a cséplőgépeknek ez állandó szokása), s apja ezért is Istvánt hibáztatja. Árvai János több újításra már nem vállalkozik, minden erejével a még meglévő értékek fenntartására törekszik, még szorosabb kört von családja köré, még kevesebb teret hagy immár családos fiának, kit annak idején továbbtanulni sem engedett. S Istvánban lassan megérlelődik a döntés, hogy világgá megy: de most már igazából. Nem áll meg a falu határában, nem vár apja haláláig, hogy végre önálló lehessen: inkább kivándorol kis családjával a rokonok, ismerősök beszámolóiból ismert, messzi Amerikába. Csak néhány évre tervezi a kinn létet, de mégis érezhető, itt valami másról van szó: az Árvai család évszázadokig ugyanazon mederben hömpölygő, lassú, nyugalmas élete irányt váltott – s ezt visszafordítani már nem lehet. „Az ember maradjon ott, ahol született, nevelkedett, ahol felnőtt, ahová a Jóisten tette” – próbálja fiát meggyőzni János. Csakhogy épp ő az, aki – hogy egybetartsa a családi birtokot – nem adta ki jussát a szaporodó utódoknak. Saját föld híján Istvánék nem képesek boldogulni, új utakra kell lépniük – a régi világot így emésztik fel önnön szabályai. (Az utolsó lapokon tehát nemcsak véget ér egy történet, de kezdetét veszi egy újabb is. Ahogy azt az alcím is jelzi – Az álom anyaga, első könyv –, az Ondrok gödrének lesz folytatása. A „második könyvből”, az amerikai éveket taglaló Kaliforniai fürjből már olvastam is részleteket a Jelenkor folyóiratban; izgalmasak és sokat ígérők.)
A regény olvasása során mindvégig azt éreztem, hogy az elbeszélő egyszerre része ennek a Szajla-univerzumnak, s egyszerre szemléli azt kívülről, szinte az antropológus szemével. Mint aki épp a határvonalon áll. Néha talán átbillent egyik-másik oldalra az egyensúlyozás közben, de én mégis úgy érzem, hogy ez a kötéltáncos-játék sikerült neki. Talán ez a kettősség magyarázza az Ondrok gödre nyelvezetének hibriditását, azt, ahogy a mai köznyelven íródó sorokat itt-ott olyan tájszavak tarkítják, mint a hátrulsó, a félent vagy az ámbitus. A posztmodern regényekhez szokott olvasót – így jómagamat is – viszont erőteljesen meglepheti az, hogy Oravecz mennyire szembemegy mindazzal, amit már a nyolcvanas évek prózafordulata óta elvárunk egy kortárs regénytől. Itt minden a valóságra vonatkoztatható, mindennek olyan realitás-szaga van, ha előveszünk egy térképet, megtaláljuk rajta a könyvben szereplő összes település nevét. Sőt, a jól értesült recenzensek hamar kiderítették, hogy a szlovák eredetű Oravecz név magyarra fordítva valami olyasmit jelent, hogy Árvai – az Árvaiakról pedig a könyvből tudjuk, hogy őseik tótok voltak. Mindehhez már csak annyit kell hozzátenni, hogy a könyv szereplői kapcsán minden összevág azzal, amit Oravecz – nemcsak verseiben, de interjúkban is – elmesélt felmenőiről. Nehéz eltekinteni tehát az életrajzi vonatkozásoktól – én sem tudtam elhessenteni azt a gondolatot, hogy a sudár, királynői méltóságú Anna alakjában saját nagyanyját teremtette újra az író…
Mikor írásom elején „hiánypótló” jellegről beszéltem, egy nem is olyan régi műfaji tradícióra gondoltam, talán a lírai szociográfia hagyományának nevezném – melyet olyan könyvek tettek emlékezetessé, mint a Puszták népe, vagy nagy-nagy kamaszkori olvasmányélményem, az Anyám könnyű álmot ígér –, mely aztán valahogy elhalt a hetvenes évek végére. Oravecz könyve mintha ezt a tradíciót élesztette volna fel tetszhalott állapotából s gyúrta volna át a maga szándékainak megfelelően. Az életforma, melynek könyve emlékművet állít, már épp oly idegen sokunktól, mint a hopi indiánoké, de Oravecz titka az, hogy mégis elhisszük: száz-kétszáz évvel ezelőtt őseink – az enyémek legalábbis – éppen úgy éltek, mint az Árvaiak. Szájukba vették a földet, hogy megállapítsák, elég jó-e, születésnapjuk helyett névnapjukat ünnepelték, a férfiak az istállóban háltak, az asszonyok az udvari kemencében sütötték a kenyeret. S ha mai világunkban már nem is úgy mozognak az emberek, azért éppúgy szerelmesek, mint István, s meghalni is éppúgy halnak, meg, mint öreg János. Már csak ezért a tapasztalatért is érdemes volt elolvasni az Ondrok gödrét.
Oravecz Imre: Ondrok gödre, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007.
A szerző további írásai
2 / 2