Barabás Zoltán
Laudatio - Hubay Miklós író, műfordító, esszéista tiszteletére, 90. születésnapja alkalmából
„aki megért / s megértet / egy népet / megéltet” – mondogattuk, morzsolgattuk magunkban számtalanszor Kányádi Sándor veretes sorait, és – valljuk be – nem is gondoltunk arra, hogy a „romániai szürkület” kemény éveiben született remek négysoros egyben találó foglalata lehet az ugyancsak erdélyi gyökerű, az 1918. április 3-án Nagyváradon született Hubay Miklós hosszan tartó kálváriajárásokban sem szűkölködő sorsának, továbbá az általa létrehozott szellemi univerzumnak.
Voltaképpen hogyan sáfárkodott Hubay Miklós a számára kimért kegyelmi idővel, az okkal-joggal „kairoszinak” számítható utóbbi hét évtizeddel, melyet az írásművészetnek, a színháznak, a műfordításnak, lényegében az elit kultúrának szentelt?
Az alkalmi laudátor kérdésére ez esetben is csak az evidenciák szigorú rendje képes hitelesen megfelelni.
Írói indulása remekbe sikeredett.
Debreceni és gyulai középiskolai évei, majd budapesti és genfi egyetemi bölcsésztanulmányai nyomán/közben berobban a magyar irodalomba. Huszonegy évesen megírja első színpadi művét (Európa elrablása – Lear herceg), melyet még 1939-ben sikerre visznek a Magyar Nemzeti Színház művészei. Három év múltán, 1942-ben immár újabb premierjével (Hősök nélkül) örvendeztette meg a Nemzeti Színház Kamaraszínházának publikumát.
Sokat dolgozik. Különösen érzékeny a társadalmi problémákra. Ennek tanúbizonyságaként lát napvilágot 1941-ben Nemzeti színjátszás – drámai magyarság címen állásfoglaló tanulmánykötete.
Alapos, széles körű műveltségének, kiváló képességeinek, illetve az európai kultúrában való jártasságának köszönheti genfi ösztöndíját. Ez a nyolc esztendeig tartó időszak (1942–1950) korántsem a hivalkodás vagy valamiféle magamutogatás korszaka, hanem épp ellenkezőleg: a hűségé és a szolgálaté.
Ott, Svájcban, a külhoni körülmények közepette is ragaszkodik elveihez, a hitvallók buzgalmával munkálja az egyetemes magyar kultúra értékeit. Sokat fordít. Több tucat tehetséges magyar művész külföldi tanulmányútjait szervezi/segíti.
Hazatérése után a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanít, 1955–1957 között a Nemzeti Színház dramaturgja. Alkotói pályaívét tekintve termékeny, izgalmas időszak ez, hisz társadalmi tematikájú drámák egész sorával ajándékozza meg olvasóit, valamint a színházakat: Egy magyar nyár (1954), István napja (1955), Egyik Európa (1957), Késdobálók (1957), Ők tudják, mi a szerelem. Ez utóbbi negyvenéves sikerszériát tudhat magáénak.
Fontos szerepet vállal az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeiben: október 27. – november 2. időszakában a Szabad Magyar Rádió irodalmi adását vezette.
1957-ben minden állásából elbocsátják a hatalom határt nem ismerő arroganciájából kifolyólag: egyazon napon. Ezt követően páli értelemben vett „hosszútűrés” korszaka következik Hubay Miklós életében. Az akkori hatalom folyamatos gáncsvetései ellenére is jelentős darabokat ír (Zsenik iskolája; Néró játszik; Római karnevál; Freud, az álomfejtő álma), több esetben maguk a színészek küzdenek meg nagy hatású darabjainak színpadra állításáért.
A hosszú állástalanságot újabb külföldi stáció követi: Firenze. Tizennégy esztendőn át (1974–1988) az ottani egyetem tanáraként népszerűsíti a magyar irodalmat.
Mindeközben 1981-ben a Magyar Írószövetség elnökévé választják. Ötéves elnöki mandátuma közben is intenzíven dolgozik, kifinomult szociális érzékenységére valló drámákat, tragédiákat ír (Túszszedők; Párkák avagy Isten füle mindent lát; Itt valami ketyeg avagy credo quia absurdum).
A Hova lett a Rózsa Lelke? című történelmi tragédiája fényes színpadi karriert futott be, míg az utóbbi évek legnagyobb írói vállalkozásaként megszületett drámáját, az Elnémulást éppenséggel Nagyváradon s az olaszországi Friuliban állították színre. E színpadi műve a nyelv és a kisebbségi kultúrák halálára figyelmeztet.
Tulajdonképpen csak az életrajzírók, a monográfusok vagy a legfigyelmesebb lexikonszerkesztők a hiteles megmondhatói annak, hogy hányféle közéleti szerepet vállalt és töltött be sikerrel – firenzei évei nyomán – Hubay Miklós az utóbbi két évtizedben. Írói, közéleti, kultúraszervezői érdemei elismeréseképpen három alkalommal is (1955, 1965, 1975) József Attila-díjban részesült. A Madách-díj (1983), a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendje (1987), a Déry Tibor-jutalom (1988) nyomán 1994-ben megkapja a Kossuth-díjat is, majd Róma város díját (1997), a Szép Ernő-díjat (1997), továbbá a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét (2003). E pazar díjlajstromot ez alkalommal magunk is megtoldjuk egy szerény kitüntetéssel, mégpedig a Partiumi Írótábor 2008. évi irodalmi díjával. Hozzáteszem: külön „kitüntetés” számunkra, hogy a 2003 nyarán alapított díjunkat a váradiak közül elsőként Hubay Miklósnak adhatjuk át.
Hisszük, hogy e kitüntetésben testet ölt egész Partium, a „divina dolce Várad” nagyrabecsülése, a pályatársak, az irodalom, a színházművészet mai napszámosainak szeretete és őszinte ragaszkodása. Isten gazdag áldása kísérje Hubay Miklós életét és további szolgálatát!
Nagyvárad–Budapest, 2008. április 2.
