Kacsirek Ottó
Árnyjáték
Talán engem próbált megóvni attól, amivel neki nap mint nap szembe kellett néznie? – tette fel önmagának a kérdést Keresdi, és mint aki bizonyos abban, hogy a választ valahol itt fogja megtalálni, a hasra esni készülő léckerítés foghíjain keresztül hosszasan bámulta a szürkületet piszkos rongyként maga köré csavaró vályogház vakon rámeredő ablakait. Nézte a fal oldalának támaszkodó rogyadozó kutyaólat; hallgatta, ahogyan a tetején átvetett gazdátlanul csüngő lánc a fel-feltámadó széltől egyre szaporább ütemet verve nekicsapódik a korhadt deszkának, mintha csak az elsuhant perceket próbálná ily módon sietve utolérni, s ezek a képek mint sajátosan kódolt üzenetek hatoltak el lelassult tudatáig, melytől nem várt hirtelenséggel szakadt rá a riasztó felismerés: nem képes felidézni egykori barátjának arcvonásait. Bármilyen kétségbeesett igyekezettel próbálta is, mégsem sikerült neki, mert a már-már felbukkanó vonások helyébe folyton egy alkoholtól kelttészta-szerűen felpuffadt, lilás hajszálértágulatokkal átszőtt sápadt arc elképzelt képe tolakodott.
Valahol, egyszer valami olyasmit olvasott, hogy könnyebb úgy maga elé képzelni valakit, ha egy vele kapcsolatos konkrét esetet próbál feleleveníteni.
Az egy faluval odébb álló hétvégi házuk felé vette az irányt. Sokáig bajlódott a kulcslyukkal, míg aztán a háztetők gerincére felkapaszkodó telihold sápadt fényénél végül is sikerült valahogy beletuszkolni a kulcsot a zárba. A konyhában, a szekrény tetején egy megkezdett üveg pálinkát talált. Jóféle házi főzésűnek látszott, így hát magához vette, de pohárral már nem bajlódott. Most nem akarok semminek korlátokat szabni – gondolta. A teraszon naptól és évektől kifakult vásznú nyugágy roskadozott. Belevetette magát, és maga elé vette az üveget. Messzire pöckölve fordította ki szájából a dugót, mint aki tudja, hogy többé már úgysem lesz szükség rá, majd hosszú slukkokkal dönteni kezdte magába az italt. Érezte, ahogy tűzként kúszik le torkán és égetni kezdi gyomrát. A palackot jócskán megcsappant tartalmával együtt maga mellé, a terasz betonpadlójára helyezte, aztán hanyatt dőlve tekintetét a csillagokkal teliszórt égboltra szegezte. Megpróbált elméjének rejtett zugaiból olyan emlékeket előkotorni, melyek valamilyen formában kötődtek Homálydihoz. Behunyta szemét. Hosszan, szorosan…
*
Színes örvény ragadta magával, melynek falából gyors egymásutánban képek szakadtak ki. Felvillantak a másodperc ezredrészére, hogy aztán máris újabbak tolakodjanak a helyükre, mintha egy egész háta mögött hagyott világ összes emléke fortyogott volna körülötte, fel-feldobva, megforgatva őt. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő perc után ez a forgás lassulni látszott, majd teljesen megállt, és Keresdi egy számára ismeretlennek tűnő helyen találta magát. Szorongva nézett körül, de a mindenre tejfölös sűrűséggel ránehezedő lucskos ködtakaró útját állta zavartan ide-oda rebbenő pillantásainak. A néhány bizonytalan lépést követően – melyeket csak azután volt képes megtenni, miután a hullámokban rátörő félelmet lassan háttérbe szorította valamiféle tétova kíváncsiság – végül is elszánta magát és elindult egy találomra kiválasztott irányba. Nem tudta, miért és hová megy, de egy idő után kezdte úgy érezni, mintha valami ösztönösen és megállíthatatlanul vonzaná maga felé. Járása egyre biztosabbá vált annak ellenére, hogy cipőit makacs igyekezettel próbálta foglyul ejteni a hely mindenütt jelen levő iszamós sara, és hogy párától, verítéktől csatakossá ázott inge is páncélként nehezedett vállaira.
A fehérségből lassan egy emberi test körvonalai kezdtek kibontakozni, és mikor már egész közel ért hozzá, tűnt csak fel Keresdinek, hogy az alak hosszú esőkabátot visel, melynek arcára boruló csuklyája biztos rejteket nyújtott félszegen tapogatózó pillantásai elől. Éppen készült megszólítani az ismeretlent, mikor az váratlanul felkiáltott:
A szerző további írásai
2 / 11 
