Lászlóffy Csaba
Hubay Miklós itthon
Ilyen időkben… Szeszélyes, hideg szeles idő Kolozsvárott. Az időjárásra, vagy az idők járására gondoljunk? Voltak rosszabb idők is, mondhatná persze valaki. Például a XX. század második fele; vagy éppen a XVI. század!… Kezemben a Színház a Cethal hátán című kötet (drámagyűjteményeinek egyike – jelképességében milyen kiváló cím); a kötet fülszövege fölött egy harmincöt éves fénykép: huncut mosolyú, hunyorgó, nevető arc – később, miután Hubay Miklóst megismertem, tudtam, ez a fotó semmiképpen sem fejezi ki a Rá jellemző nyíltságot, titkokat s lelki traumákat feltáró mélységigényt; a drámaíróét, aki mintha a Rembrandt festményén látható Tulp doktor szikéjével boncolná fel tárgyát, alanyait, fölényes (értsd: szakmai fölénnyel), magabiztos eleganciával.
A süllyedő Magyarország Balassi Menyhártja, de Oláh Miklós is. Régies nyelv – modern effektusok. Barokk oltár a szín; „világi” színházat ígér. A Színház a Cethal hátánról a kolozsvári találkozón többször is szó esett, az író vallomásában is: színház a színházban, az első (névtelen) magyar drámája – a Comoedia Balassa Menyhárt árultatásáról – négyszáz éven át nem jutott színpadra. Ebből írt maradandó XX. századi színpadi művet Hubay Miklós – a többszörösen „életre keltő”! Ő, aki elődök (Madách ifjúkori, Károlyi Mihály) műveit írta újra – drámái ragyogó színpadi lehetőségek, kísérletek voltak mindig –, számunkra azonban kényszerű könyvélmények folytán, mert nem utazhattunk kedvünkre magyarországi bemutatóira, évtizedeken át csak a könyvdrámaélmény maradt… S most eljött közénk. S vele együtt az örök Hubay-kérdés: Meg lehet-e menteni a világot a rombolástól? S ha nem – miért?…
Mindig élvezettel olvastam Hubay kommentárjait, vallomásait, távoli dolgokat összekapcsoló asszociáció-rendszerét. „Fagyott embert életre kelteni, azt mondják, legjobban eleven test melegével lehet.”
Ez a mondat megmaradt bennem szinte negyven éve… S az előítéletek nélkül, közvetlenséggel társalgó, emlékeket fölidéző szellemmel megáldott eleven test, hihetetlen, immár kilencvenéves. Öleljük magunkhoz, hátha visszatér belénk – nemcsak a magyar drámairodalomba – az élet.
Ugyanúgy keltette volt életre Károlyi Mihály ismeretlen drámai művét, a Ravelszkit is; Csontváry, Teleki László konstellációba helyezi be mint remekművet. (A Kegyenc annak idején négy előadást ért meg, ám ott volt Hubay Miklós számára is a termékeny példa: Illyés Gyula átdolgozása!) Károlyi Mihály 1927-ben, az emigrációban, egy londoni panzióban írta meg egyetlen színpadi művét, amely Hubay szerint nem alkalmazkodott az elfogadott, bevett ízlésszabályokhoz. Torzóként hat olykor a legjobb, a legkiválóbb (véli az „újraéltető” szerző); innen már egy lépés a következtetés: a torzó a nagyság kísérője lehet!
Elveszett, negyven évig nem tudtak róla, s a szórakoztató „drámaiparnak” aligha hiányzott újabb negyven éve, amióta Hubay Miklós nagyszerű drámává formálta-sűrítette, (örök) időkre szóló áthallásokkal. A dráma hősének ugyanis meg kell halnia, hogy eszméje győzelmet arathasson… De ha a halál álhír volt? – pártjának vezetősége úgy dönt, hogy maradjon áldozat. Az eltorzított kultusz és valóság mindenképp agyonüti.
A hatvanas–hetvenes évek fordulóján „darázsfészekbe” nyúlt Hubay Miklós. Lehet-e szent cél, mely hazugságra épül?… Itthon vagyunk.
S ma, persze, okosak vagyunk.
A drámaíró nem apokalipszist hirdet – csak óvni szeretne. Világvégjátékok című kötetében és szelíd panoptikumfiguráival is. Az utolsó, megrendítő Hubay-darab, az Elnémulás tavalyelőtti nagyváradi bemutatójának tanulsága szerint is.
