Gittai István
Erdély lidércfényei (Paizs Tibor Erdélyi prikulicsok – Egy honfoglaló garabonciás álomlátása című kötetéről)
Egy százhetvenhárom oldalas, karcsú, de annál gazdagabb, Erdélyről szóló útikönyv hozott lázba minap, s tart azóta is a bűvkörében. Pedig a „felbujtogató” Paizs Tibor egyáltalán nem úgy vágott bele Erdélyi prikulicsok című művének megírásába, hogy abból regény terjedelmű rekviem legyen. Előbb csak egy – az államalapítás ezredik évfordulójára kiírt – pályázatra nevezett be rövidebbre szabott kisprózájával, s azzal aztán annak rendje s módja szerint elvitte a pálmát. Sikerén felbuzdulva tovább folytatta barangolását, s megírta a maga szerelmes földrajzát szeretett pátriájáról. Új „honfoglalásába” teljesség-igényűen belesűrítette a történelem, a kultúrtörténet, az erdélyi magyar élet sok száz éves múltját és jelenét is.
Ama esetleges vádat, hogy túl sokat markolt volna, a szerző maga cáfolja, hiszen költői, szépírói, zsurnalisztai mivoltán túl, alapos tárgyismerete és tájékozottsága dacára sem kíván tudósnak látszani. Peregrinus, a garabonciás – ahogyan a szerző magát nevezi – megmarad a maga választotta szerény gúnyában. Ócska Lada kocsiján, Pegazusán utazó, aki történelmi templom- és várfalak között, tékákban, temetőkben emlékezik és emlékeztet, nézelődik és lát, illetve láttat. És olykor olyan megdöbbentő következtetésekre jut – a székely kapuk máramarosi és mócvidéki elvitathatatlan hasonlóságán –, hogy azok mintha (mintha?) elrománosodott székely famegmunkálók jártasságát, kézügyességét bizonyítanák. A közelmúlt és a jelen bitorlóira se röstelli ráhúzni a vizes lepedőt.
A könyv első harmadában a recenzens orrát még némi naftalin- szagú nosztalgia környékezte, amit aztán a szív és lélek diktálta tiszta érzelem gyorsan eloszlatott, feledtetett. Paizs Tibor vallomásaiban egyre nyilvánvalóbban felragyog az ünnepélyesség, a végtisztesség komolysága. Kertelés nélkül jajkiáltja: „Erdély elesett! De elesett állapotában is méltóságos. Csendre int és áhítatra. Erdély a legszebb magyar temető.” Nos, amikor a szerző ekképpen jajdul fel rövid tőmondatában, máris a feltámadás reményét csillantja fel előttünk. A magyarpalatkai Gyula, a cigányprímás temetésén számba veszi a nyolcvanhét évet élt muzsikás nagy családját: hét gyermekét, harminckét unokáját, huszonhárom dédunokáját és két ükunokáját, majd ellenpéldaként összehasonlítja az az idő tájt elhunyt gyermekkori cimbora, Kökösi Sanyi fészekalját. Élt hatvan évet. Búcsúzott tőle bánatos felesége, Klára, leánya, Piroska és egyetlen unokája, Márton. Majd így folytatja: „E két szomorú esemény újfent felhívta Peregrinus figyelmét a tennivalókra: a nemzet megmaradásáért vívott harc békeidőben sem szünetel. A hálószobákban folytatódik. Fiatal nők és férfiak ágyékában a döntés. Mert be kell látnunk: azé az ország, aki belakja.” Gazdag erdélyi múltunk felmutatásán túl minden bizonnyal eme peregrinusi keserű felismerés az, ami az erdélyi és nem csak erdélyi magyar feltámadás legfőbbik csapását és csapdáját sugallja.
Mostantól legbecsesebb könyveim sorát gyarapítja Paizs Tibor Erdélyi prikulicsok – Egy honfoglaló garabonciás álomlátása című kötete, amelyet a budapesti Timp Kiadó jelentetett meg az idei könyvhétre. A szóban forgó kiadványt – akár hasznos útikönyvként is – minden felelősen élő és gondolkodó honfitársam figyelmébe ajánlom.
