Gittai István
(Elbeszélések) – így zárójelben, ahogyan a szerzõ is gondolja (Aniszi Kálmán Zimankó c. elbeszéléskötetéről)
Éjfél körüli időben fejezem be Aniszi Kálmán Zimankó* című elbeszéléskötetének utolsó oldalait. Ébernek, feldobottnak érzem magamat. A késői óra dacára új könyve kapcsán szívesen elbeszélgetnék most valakivel, akár a szerzővel is, de ez pillanatnyilag lehetetlen. Így aztán marad a mindig kéznél lévő papír és ceruza.
Aniszi Kálmán elbeszélései két-három kivételtől eltekintve önéletrajzi darabok. A magyarkakucsi makulátlan gyermekkor, a váradi nélkülöző inas- és diákévek s a Kolozsváron eltöltött huszonhat esztendő így együtt kicsit az erélyi magyar értelmiségi tipikus sorsa és olvasata is. Aki átélte a román kommunista diktatúra emberi méltóságot sárba tipró megaláztatásait, annak a Zimankó minden egyes sora ismerős. Nem annyira élvezetes olvasói csemege, mint inkább súlyos tények sora. Akár a havas eső áztatta katonaköpenyeké, melyek az elcsigázott bakák vállát húzzák a lövészárkokban, megtetézve a bennük hemzsegő vérszívó tetvekkel. Szóval az elbeszélések tartalma egyáltalán nem szívderítő, ámde szóról szóra igazak. Aniszi nyelvezete tiszta, gondolatai pedig egyenes vonalvezetésűek. A szerző nem szolgáltat okot az olvasói értetlenkedésre, az elbizonytalanodásra. Mintha hiteles krónikát írna az utókornak. Mintha lelkiismeretesen tudósítana mindarról, ami véle, velünk megesett. Az igényesen művelt publicisztika ékes darabjai Aniszi Kálmán elbeszélései. Mintha a szerző is érezné-tudná, hogy szépirodalmi értelemben az ő elbeszéléseit nem a teremtő fantázia, hanem a megélt valóság íratja. Számomra a meggyőző tartalom, a változtatni, jobbítani akaró szándék, a választékos, igényes nyelvezet, a hitelesség maradéktalanul pótolja a fikció hiányát.
A szeretet lovagja és az Egy kitaszított visszaemlékezései remekbe szabott portrék. Az első egy református lelkész, a második egy váradi gyökerű festőművész pályáját örökíti meg. Ki sokat markol, keveset fog – mondja a közmondás. Aniszi Kálmán a saját és a mi erdélyi magyar életünket markolja meg és fogja a kezében. És szorítja, és nem hagyja, hogy elvegyék tőle azt, ami az övé, a mienk. Magyarán: az életét, az életünket írja szóban forgó kötetében. Még akkor is, ha az anyaországban leélt közel két évtizednek valamiért nincsenek nyomai e kötetben. Mintha tabu téma lenne ez az időszak, ez az élettér számára. Vagy jelentéktelen epizód? Esetleg erdélyiként nem igazán érzi a magáénak? Vagy tán e két évtizednyi fehér foltot a következő kötetében szándékozik eltüntetni majd?…
Aniszi Kálmán: Zimankó. Közdok Kiadó, Budapest, 2008.
