Aniszi Kálmán
Kései vallomások (Gittai István Érzelem[szó]tár c. kötetéről)
Mindent a maga idejében – tartja a szólás. Ezer és ezer példáját látjuk ennek a természetben. Általában az embernél is. Ámbár ez a fölöttébb furcsa teremtmény mindent elkövet azért, hogy ellentmondjon ennek az egyetemes érvényű törvénynek. Hanem a tűnt idők felidézése, az emlékezés kizárólag az ember sajátja, képessége.
Vannak költők, akik – észbe kapva(?) – őszbe hajlón dallják meg ifjú (érettebb?) kori szerelmüket/szerelmeiket. Gittai István sem épp fiatalon lepett meg bennünket egy küllemében is szép szerelmes verseskönyvvel. (Érzelem[szó]tár. Europrint Kiadó, 2006, Nagyvárad). Van is mit szemelgessünk belőle.
A kötetben bóklászva a recenzens zavarba jön a kaleidoszkópszerű jelenségvilág gazdagságának láttán, és tudván tudja, ő sem tehet többet, mint hogy visz néhány szem homokot ahhoz az irdatlan építményhez, amely – hogy, hogy nem – azóta van, amióta ember létezik, és addig lesz, amíg ez az eszes lény e sárgolyón csatangolni fog.
A szerelmi költészet valójában egyidős az emberrel. Már az ősköltészetben is ott vannak a lenyomatai. Az ókor irodalmában erőteljes szerelmi líra bontakozott ki. A középkorban (unio mystica) a szent nász olykor az istenséggel, a túlvilági hatalmakkal való misztikus egyesülés eksztatikus formáját öltötte, máskor meg erotikus-szerelmi színezettel jelent meg (Világirodalmi lexikon). A polgári világot megelőző néhány században a szerelmi költészet jószerével helyzet- és szereplíra.
Bár a szerelmi érzelmek szabad megvallása az évszázadok folyamán többé-kevésbé összefüggött az egyénnek mint szabad személyiségnek a kibontakozásával, az érzelmi élet mégis sokkal állandóbb volt annál, semhogy szolgaian követte volna a dologi világban végbement legmélyebb változásokat. Ma sincs ez másképp. Keresve se találnánk élő (kortárs) költőt, aki tökéletesebben kifejezhetné a férfinak a szeretett nőhöz való gyöngéd viszonyát, mint tették azt a Si king (Dalok könyve, i. e. I. évezred) leheletfinom vallomásában: „Elmerül, libeg, felszáll / Álmom öblén kutatlak, / lótusz és liliomszál, / Napom rád nyíló ablak, / látlak, lepke-szép asszony, / Elsüllyedsz s újra felszállsz, / gondom körötted kószál. / Kereslek és kutatlak.” (Fordította Kormos István)
Az emberek soha semmit nem ítéltek meg azonos módon. A szerelmi érzelmek tekintetében meg pláne nem. Ami nem csoda, hisz ez az ember érzelemvilágának legszubjektívebb része. Az antik görög világban a szerelmi költészettől olyan távol állt például Platónnak a férfi és nő hajdani androgün egységéről szóló felfogása – eszerint a szerelmi érzés nem más, mint az ideák birodalmába való visszavágyódás –, mint az ég a földtől. Sokkal életszerűbbnek bizonyult az az elgondolás, hogy a világot az ellentétek – férfi-nő – harca tartja fenn (Empedoklész, Epikurosz). Örök küzdelem ez a viszony Karinthy híres mondása szerint is.
A mi korunkra is jellemző lehet egy és más. Például az érzelmi élet elsekélyesedése, a társadalmi-morális normák csököttsége, imitt-amott teljes hiánya, a túlhajtott liberalizmusból sarjadó szabadosságban testet öltő ízléstelenségek Ararátja. Nem valami rosszul értelmezett (ál)prüdéria mondatja ezt velünk, hanem a tapasztalat.
A szerelem: férfi és nő spiritualizálódott érzelmi viszonya, a teljesülni vágyó hiány sajátos-szép önkifejeződése. Olyan testi-lelki viszony, amit megnemesít és magasabb régiókba emel az élet fenntartásának az abszolút törvénye:
„Úgy, mint akinek már se apja, se anyja, meg úgy is, mint akinek, ha nem is setét, de idült gondjai nőnek e honban, nos, homlokráncaim, éveim sokasága okán s jogán, kérném a Tisztelt Kuratóriumot, meg a Jóságos Istent, hogy együttesen hassanak oda a végett, hogy satnyuló miértjeimre gyógyírul határos időn belül unoka üljön a nyakamban; ez volna szerénytelenül égető óhajom nékem!” – mondja a költő gyönyörű prózaversében.
Amikor emlékezünk, újra éljük az egykor volt valóságot. Amely – mint esetünkben két fél egymáskeresése – egyaránt lehet sikeres (győzedelmes), kudarcokkal tarkított, torkollhat személyes drámába, sőt tragédiába is.
Gittai is vissza-visszaidézi valamikori szerelmeinek tüneményeit. Ott, ahol az emlékezés az úr, az érzelmek tisztábban, sejtelmesebben ragyognak fel, kiérleltebbek, felemelők. Talán azért van ez így, mert az emlékezés rendszerint megszépít, hiányoznak belőle a valóság zavaró elemei. A Tűzcsapda ciklus verseiben viszont, ahol jóval hangsúlyosabb szerephez jut az erotika, a költő a hús istene előtt hajt fejet, amidőn megénekli a testiség himnuszát. De – a költővel szólva – ez sem idegen tőlünk, hisz emberi. Átfogó érvénnyel megállapítható, hogy Gittai az érett költő biztonságával játszik a szerelmi érzelmek tengerszéles, hallatlanul bonyolult skáláján.
Gittai István csokorba kötött szerelmes verseinek nemcsak a belbecse figyelemre méltó, a könyv maga is szép, öröm kézben tartani. Széppé varázsolják azt a nagyváradi gyökerű, Svájcban élő Szalai József festőművész tüneményes aktjainak a reprodukciói, amelyeket a kiadó – az alkotóművész önzetlen és nagylelkű hozzájárulásával – egyaránt felhasználhatott a borítón és illusztrációként a kötetben.
