Balajthy Ágnes
Árnyak és árnyas kerthelyiségek.Olvasónapló (Borbély szilárd Árnyképrajzoló és Bán Zoltán András Susánka és Selyempina c. könyvéről)
Mikor a kötet végére értem, arra gondoltam, milyen jó is az a Körülírások alcím – már előre tudatosítja az olvasóban, hogy nem a klasszikus értelemben vett novellakötetet tart a kezében, hanem sokkal inkább egy kísérletező kedvű, az esszé, a publicisztika s a fikciós elbeszélés közt oszcilláló alkotó (nem is teljesen egyforma színvonalú) írásainak gyűjteményét. Nemcsak a kezdet tartalmaz valamilyen ígéretet, de egy teljes könyv is: s ez a mű szerintem azt ígéri, hogy olvashatunk még kiváló prózát Borbély Szilárdtól.
A másik könyv, melyet most olvastam újra, Bán Zoltán Andrástól a Susánka és Selyempina – már a cím is garantálja, hogy itt másféle olvasói tapasztalatokra tehetünk szert, mint az Árnyképrajzoló esetében… Bán Zoltán András, azaz BZA az egyik legvagányabb figurája a kortárs irodalomkritikának. Ő a véres tollú, mészáros kedvű kritikus, aki nem kertel, mindenkiről kimondja (kiírja), amit gondol – legalábbis ez a fajta senkinek sem kegyelmező szókimondás szerves része az imázsának. Persze, olykor talán nem találnak célba a mérgezett hegyű nyílvesszők, de én BZA-ban nem is azt szeretem, amit ír, hanem azt, ahogyan. Fantasztikus a stílusérzéke, a kajánsága, a játékossága – neki akkor is lehet élvezni a kritikáit/recenzióit, ha az ember nem is ismeri a könyveket, amelyekről szólnak. Szóval, itt van egy kritikus, akinek a kritikái önmagukban is olyan élvezetesek, mintha nem is metatextusként funkcionálnának – érthető hát, hogy úgy dönt, „szabad művész” lesz, s maga is letesz egy echte szépirodalmi munkát az asztalra (csócsálják most meg a kollégák).
A Susánka és Selyempina mindenképp azt bizonyítja, van keresnivalója BZA-nak a pálya másik térfelén, s hogy elsősorban ez is a stílusának köszönhető. A Susánka… egy pompás, nyelvezetével ujjai közé csavaró, stílusjátékokban tobzódó szöveg – olvasás során elsősorban nem is a történettel, hanem az atmoszférateremtés ezernyi változatával ragadta meg a figyelmem. De kik is a címben szereplő hölgyek – kicsoda Susánka, kicsoda Selyempina? Nos, a kisregény főhőse, Zsigó bátyánk is erre keresi a választ – s közben meglehetősen furcsán viselkedik. „Hát vénségére Zsigó bátyánk is megbolondult” – ezzel a mondattal kezdődik a regény s az Agyközpontba beérkező jelentések sora. A mű furmányos elbeszélő technikája ugyanis abból adódik, hogy a fikció egy furcsa ötlettel az Agyközpont működéséhez köti a narratíva létrejöttét: a neki dolgozó szorgos jelentésírók, azaz az agysejtek szállítják a Zsigó bátyánkról szóló, gyakran egymásnak ellentmondó információkat. Valójában a hagyományos harmadik személyű elbeszélésmód működik itt is, csak épp kicsit megbolygatva, kibillentve stabilitásából: hisz a jelentésírók egymást felülíró, elbizonytalanító, megkérdőjelező állításaiból egy olyan hullámzó történet áll elő, melynek kontúrjait képtelenség pontosan megrajzolni. Éppúgy képtelenség, mint ahogy Zsigó bátyánk számára is képtelenség eldönteni, kit vagy kiket szeret igazán – Susánkát vagy Selyempinát? Zsigó egyébként amolyan igazi Krúdy-regények lapjára illő egzisztencia: ő a Rézserpenyő asztalán könyöklő, mélabús öregúr, aki annak idején persze fényes tehetségként indult, csak épp nem kerülhette el a dekadencia végzete. A dalszínházi kottatáros (és alkalmi súgó) élete alkonyán ismét szerelembe esik: szerelmének tárgya pedig a rejtélyes Susánka, ez a neccharisnyás szende szűz, aki bájos ügyetlenséggel szolgálja ki a Rézserpenyő vendégeit. Zsigó éteri szerelmének azonban van egy épp ellentétes, vad és bestiális oldala is, mely Selyempinára, erre a „lávásan izzó testre”, a zabolátlan szeretkezések kancalányára irányul. Egyszóval, „a nő” két arca tárul itt fel, két olyan variánsa a „nőiesség” megjelenítésének, mely időtlen idők óta hagyományozódik alapvetően patriarchális kultúránkban. Szűziesség és kurvaság, a tisztaság és a buja mocsok áll itt szemben egymással, s ezt a szembeállítást a romantika óta jól ismert Doppelgänger-jelenség segítségével hozza létre a mű: Susánka és Selyempina éppúgy azonosak, s végtelenül különbözőek, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Mint már utaltam rá, a regény ilyen szempontból konzervatív, a nőalak ilyesfajta kettéosztottsága önmagában nem túl izgalmas: ez a hasadtság pontosan követi a kultúránkban a nőkről folyó diskurzus idevágó közhelyeit, melyek szövegről szövegre hagyományozódnak. Mégis hálás lehet az olvasó Susánkáért és Selyempináért: a fent említett hiányosságokért kárpótolja, hogy megint csak élvezheti a kétféle nőiességet létrehozó szöveg bravúrjait, a beszédmódok, regiszterek váltogatásának játékát (van itt finoman, áhítatosan erotikus, s van kifejezetten obszcén). Persze, azt sem szabad elfeledni, hogy Susánkát/Selyempinát mindvégig csak Zsigó szemszögéből látjuk: valódi körvonallal ők sem rendelkeznek, azt is gondolhatja az olvasó: csak lebegnek Zsigó képzeletében. Róla a kisregényben persze kiderül, amit mindvégig sejtettünk: neki is megvan a maga alteregója, másik önmaga, mégpedig az Agyközpont. Történetmondó és immár felszabadult, „önmaga szabad művészévé váló” hőse közt a távolság megszűnik tehát, elbeszélő és elbeszélt szerepe öszszecsúszik, az önnön farkába harapó posztmodern kígyó logikájának megfelelően agyalhatunk az így keletkező bonyodalmakon, melyekre a szöveg is állandóan reflektál: „(…) ezzel egyidejűleg Zsigó önmagában is felismerte az Agyközpontot, márpedig ha elbeszélt és elbeszélő egybeesik, a történet fölzabálja önmagát”. Mi tagadás, engem az ilyen reflexív megjegyzések nemhogy lekötöttek volna, de inkább idegesítettek egy kicsit… Mindvégig úgy tűnt nekem, hogy adva van egy szerző, aki szerelmese egy kornak, egy atmoszférának, (meg persze egy/két nőnek) s meg is vannak az atmoszférateremtéshez szükséges nyelvi kvalitásai. Mivel azonban ez a bizonyos szerző tisztában van azzal, hogy a posztmodern próza trendje ennél összetettebb műveket követel meg, s ismeri is a jól bevált receptet, amolyan esterházysan csavart még néhányat a történeten, telepakolta narratológiai fogalmakkal, önreflexív alakzatokkal, s így immár elégedetten állt fel a szövegszerkesztőtől. Persze, nem szabadna gúnyosnak lennem, már csak azért sem, mert sok kellemes perccel ajándékozott meg a Bán Zoltán András-könyv: hálás olvasóvá tett a századelős hangulat ironikus-nosztalgikus újraírása, a kulináris örömök krúdys élvezettel történő ecsetelése, s az, ahogy ebben a regényben a szavakkal bánnak. (Esküszöm, mint a nőkkel – itt a regény igazi erotikája. Figyeljük csak meg a jelentésírók ragaszkodását saját kedvenc kifejezéseikhez.) Hálám okát illusztrálandó, az olvasónapló végén idézném az egyik kedvenc részletemet a könyvből: „Furcsán járt az idő; mintha az összes évek egybekeveredtek volna; Zsigó teliholdas őszt kívánt maga köré, rókaszínű lombok alatt szívmelengető mélabút (az Agyközpont itt átveszi egy irodalmias hajlamú jelentésíró kitételét), aprózó léptű esőt netán, növendék szellőt, mely behúzott karmokkal simogat. Ám helyette mindenféle régi szélemlék facsarta orrát, karcos teleké, kamaszos tavaszoké; a nap sütött, de bágyadt holdvilágképpel, néha csapadék mozdult, hó meg eső elegye – hazug víz. Zsigó mélyen a homlokába húzta a Susánka társaságában nemrég vásárolt fekete kalapját. Ment előre. Lépegetett. Nem olvadt el térde, nem mondta föl a szolgálatot a lába; vitte valahova. Mindegy, merre; mindegy, mi felé.”
Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló. Körülírások. Kalligram, Pozsony, 2008.
Bán Zoltán András: Susánka és Selyempina. Scolar Kiadó, 2007.
A szerző további írásai
2 / 2