Csató Ildikó
Karácsonyi rekviem (Az Álomgyártók ciklus folytatása)
De már mind kevesebb munkát tudott elvállalni. Érezte, egyre gyengül. Ez az élet kiszívja az ember erejét. Lassanként olyanná vált, mint az öreg, korhadt fák országútszéli őrhelyeiken. Csak az utolsó szélre várt, mely végül ledönti a földre.
Ment hát tovább. Vitték a lábai. Mint öreg, aszott gebék a rozzant szekeret. Már csak a hűség hajtotta őket meg a megszokás. De az esze egészen máshol járt. Régi karácsonyok boldog emlékein. Amikor még „ember” volt. Hagyta, hadd lökdössék az emberek. Nem volt kedve odébb állni. Lassan csosszant a csúszós hóban a felemás cipő. El kéne érnie a hajléktalanszállásra. Ma hideg éjszaka ígérkezik. De nem volt kedve hozzá. Szeretett volna ma egy kicsit ő is ünnepelni. Emberek között lenni. Olyanok között, akiknek még van kit szeretniük. Akiket még szeretnek.
Nézte az arcukat. Feszült, magába forduló, fáradt, sóvárgó arcok váltogatták egymást. Csak egy-kettő volt, amin a boldogság némi halvány árnyéka villant. „Biztos estére tartogatják” – gondolta Békés, a csavargó, és mosolygott, mert eszébe jutottak gyermekkorának csodálatos karácsonyai. A pattogó tűz, anyja kedves mosolya és az a nagy várakozás, amivel az angyalkát várták… És az angyal mindig eljött.
Merengéséből egy autó tülkölése riasztotta fel. A kocsi elsuhant mellette, olvadt hólét fröcskölve nyomorult gönceire.
– Nem tudsz vigyázni, tata? – kiabált hátra a volán mellől egy huszonéves suhanc, aztán eltűnt a forgatagban.
Ő meg csak állt mélabús álmaiból felébredve, egyedül az embertömeg közepén.
Nem tudsz vigyázni?… Igen. Vigyáznia kellett volna. De mire is? Hol volt az, ahol nagyon elrontotta? Mert valahol lennie kellett. A büntetés, a társtalan, hajléktalan élet nem jöhetett a semmiből.
Hol is volt? Talán már ott az elején, amikor elhatározta, hogy tanárnak megy. Méghozzá filológia–történelem. Micsoda ostoba ötlet! – Kinek kell ma ez a sz…r? – vágta oda a Nemcsák politikus úr ésszel nem túl ellátott fiacskája, aki következetesen két b-vel írta a balt, és kitartott mellette, hogy Shakespeare amerikai volt. Persze hogy megbuktatta. Őt meg, amikor többszöri figyelmeztetés után sem akart változtatni az álláspontján, szépen kivágták az iskolából. Az indok: a történelem nem megfelelő tanítása.
Igaz is: „a történelmet mindig a győztesek írják”. És neki nem mindenben egyezett a véleménye a győztesekével… S hogy nem megfelelően? Ebben is lehetett valami. Mert arra tanítani a gyermekeket, hogy legyenek jók és becsületesek?… S ha arra gondol – lehet, hogy ez még egy-két lélekben meg is fogant?!
De hát mire kellett volna tanítania? Hogy taposs el mindenkit, ha te maradsz egyedül a porondon, tiéd lesz a világ minden hatalma és gazdagsága? Vagy ha ez nem megy, ha maradnak még nálad erősebbek és hatalmasabbak a ringben, légy hozzájuk mindig alkalmazkodó és engedelmes, és így bizony mondom, hogy messzire jutsz?!
Nem! Nem! Jobb lett volna el sem kezdeni!
Hogyan is taníthatott volna meg olyasmit, amit neki is csak azután sikerült megértenie, egyik állásból a másikba, egyik kiskirálytól a másikig vándorolva. Hogy itt az emberi élet semmi! Egyetlen isten van csak: és ez a Pénz!
Álmok? Ki ad ma értük egy lyukas garast is? Gyönyörű szép karácsonyi mesék szeretetből alászálló angyalokról és mások üdvéért az életét is feláldozó Isten Fiáról – kinek kellenek? Töméntelen ajándék és mérhetetlen pompa visz ma a mennybe!
Elbotlott és elesett. A mellette ellépdelő lábak kikerülték vagy közömbösen suhantak el. Egy hang onnan fentről fojtott undorral telve jegyezte meg: – Biztos részeg!
Békés feltápászkodott. Nem nagyon érdekelte már az emberek megvetése.
– Ők nem ismernek engemet – mondogatta magában ilyenkor, ha egy-egy megvető fintorra el-elszorult a szíve. – Nem láthatnak mást, csak a rongyos ruhát, borostás állat, ami elfedi az embert, aki benne van.
Éppúgy, mint a vasalt ing és keményített gallér az embertelenséget.
S hogy nem látnak a látszat mögé? Hogy is tehetnék? Hiszen kitől tanulhatnának ilyent?… Elkábítja őket a csillogás és undorítja a szerencsétlenség minden megnyilvánulása. Meg hát talán félnek is.
Mert ha csak „részeg” – akkor nincs felelősség és nincs meg annak az iszonytató lehetőségnek még csak az árnyéka sem, hogy talán én is… lehetnék a helyében?!
Ennyi az élet! Mosolygott, és nem nézett hátra. Nem akarta látni azt, aki őt semminek nézi.
Eszébe villant egy arc, ami sokkal jobban fájt. A feleségének az arca, amikor elhagyta. Akkor még nagyon büszke volt, és a sorozatos sikertelenség, életének nagy kudarca arra sarkalta, hogy legalább azt az egy embert ne tegye szerencsétlenné, akit még szeretett. Elment hát. Akkor úgy érezte, hogy így a helyes. A nyomor egyedül elviselhetőbb. – Vagy mégsem?
Akkor még hitte, hogy lesz visszaút. Hogy életének jobbra fordulásával visszajöhet még győztesként, igazi férfiként, mint a rossz amerikai filmekben a hős. De az élet nem így működik. Aki önmaga alatt vágja el az utolsó ágat, ami még a szeretethez köti, azon már az istenek sem segítenek.
Elfáradt. Sajgó lábába élesen hasított bele a fagy. Jó lenne valahol még megpihenni. Valahol! Emberek között! Emberek? Vajon Diogenész a lámpásával hányat találna közöttük?
Az utca elnéptelenedett. Ez a hely, ahova elbotorkált, már nem volt olyan forgalmas, és az este is lassan elérkezett. Mindenki hazatért.
Vagy máshova. Fényes mulatókba vagy baráti társaságba. Kinek-kinek ízlése vagy tehetsége szerint.
Békés egyedül maradt. Álmaival és vágyaival – egészen egyedül. Nem volt senki, akivel megoszthatta volna sem a szeretetét, sem a félelmeit. Csak a hulló hópelyhek szállingóztak körülötte, mint csodálatos fehér pillangók.
Lerogyott a hóba. Nem volt ereje tovább menni. Nézte a szálló pelyhek sokaságát. Megannyi csillag. Megannyi fényes álom. Egy világról, ahol az emberek szeretik egymást, és nem kell karácsony estén az utcán meghalni.
A szerző további írásai
2 / 3 
