Csató Ildikó
A Csillagokat legelő Hold
A szobában csend van. Sötétség. Mély nyugalom. Az infúzió lassan csepeg. Már nem számít semmi. Nincs rosszullét. Nincs fájdalom. Nincs kín. Csak fáradtság. A katarzis emléke. A jégtömlők körbevesznek. Óvják a bennem sajgó sebeket. De már nem érzek belőlük semmit. Jó így. Minden dermedt. Üres. Kihalt… Itt – megállt az idő.
Ott – valahol messze vonatok kattognak. A kórterem ablaka a sínpályákra néz. Apró, négyszögletű fények mennek sorba, egymás után a fekete éjszakában. Mögöttük emberek ülnek. Rohannak a vágyaik után. Élnek. Akarnak.
Itt – minden csendes. Nézem őket. Fényévnyi távolságból szemlélem az apró ablakok mögött zajló életet. Kívül a körön… Már nem fáj semmi.
..........................................................................................................
Kintről gonoszul bevigyorog a hold. Kövér, sárga, püffedt pofájából csak úgy csorog ki a fény. S ahogy végigvonul az égen, körülötte elhalványul az összes csillag. Lassan lelegeli valamennyit.
Azért indulok, hogy megnyugvást találjak. Mert hiszem, hogy velem ez nem történhet meg. De szükségem van a visszaigazolásra. Valakire, aki élet-halál uraként, tudományában bízva elítélhet vagy felmenthet. És én hiszek a felmentésben. De rájövök, hogy nincs felmentés.
A hideg szemű nő rám néz és okos dolgokat mond. Úgy, ahogy azt az iskolában tanulta. Szinte látom, előtte a tankönyv és a fejezet címe ez: „A halálra való felkészítés legjobb módozatai”. Aztán felsorolás következik:
1.) Kezdeti stádium. 2.) Kóma. 3.) Utolsó kenet.
Nem érdekel. Elindulok az ágyam felé.
Nem érdekel? Mekkora hazugság!
Hiszen még nem is éltem!!!…
..........................................................................................................
Nem. Ezt az arcát nem ismertem még.
Akkor sem, ha mint minden embernek, nekem is sokszor megjelent a tudatomban. De tudni, hogy van, egészen más, mint látni, hogy létezik.
Végül is: mi Ő? Egy árnyék a falon. Egy kísértet, aminek az a dolga, hogy csendben kísértsen. És legfőképpen láthatatlanul. Lépdeljen mellettem, mint egy lehetőség. Lehetőség, amiről előbb-utóbb ki kell derüljön, hogy az is marad. Örökké ott levő, de mindig elodázható. Amiről el lehet feledkezni, túl lehet lépni rajta, egy nagyot sóhajtani, megkönnyebbülni, és – élni!
Aztán egyszer egy kórház fényes, kivilágított folyosóján szembetalálkozom Vele. Nem mese már és nem ígéret. Valóság.
Pár lépés még. Itt minden határozott vonalú és szilárd. Ez a legvalóságosabb valóság. Lépteim kemény kőkockákat érnek. A falak hidegek és fehérek. A folyosó kihalt. Ebben az órában már mindenki alszik. Ki jól, ki nyugtalanul hánykolódva. Tapintható a csend. Egyedül vagyok. Egészen egyedül.
Vagy mégsem?…
Mintha valami, egy árnyék rezdülne a hátam mögött. Halk, puha léptekkel csusszanna utánam. Már szinte a leheletét is érzem. Különös, félelmetes, hideg. Hátborzongató, és mégis… Ő most az egyedüli barátom. Az egyedüli, aki szóba áll velem. Muszáj vele szembenéznem. Nem lehet tovább elodázni a találkozást. Sorsom része lett. Akár a levegő, amit beszívok. Akár a gondolat, ami megjelenik a tudatomban.
Itt van. Szembefordulok vele és látom. A szemembe néz, és nem lép el előlem. Itt van. Nem lehet többé kikerülni. Tapintható és érezhető alakot öltött. Áll, néz és mosolyog. Mint egy régi barát. Mint aki nagyon jól ismer. Jobban bárki másnál. Nem jön közelebb. Nem szólít meg. Csak áll és vár. Csak néz és hallgat. Az idő neki dolgozik. Mindig. Nincs hova siessen.
De nekem tudnom kell! A szemébe kell néznem! Kivallatnom. Megaláznom. Legyőznöm.
Rekedt sóhaj száll ki belőlem.
– Miért jöttél?
– Hívtál.
– Hívtalak? Én? Mikor?
– Minden percedben, amikor nem szerettél élni.
– Nem igaz! Nem hívtalak! Soha…
A szeme mint egy feneketlen kút mélye. Úgy néz rám, mintha magába akarna szívni. Fakókékből szürkébe hajló szem. Mint a hínár. Nincs vége és nincs kezdete a pillantásának. Átvilágít és nem hisz bennem.
– Élni akarsz? Valóban? Nem magadat ámítod csupán? Megint? Mire jó ez? Elhinni, hogy mindennek mélyebb értelme van. Építeni a múló időnek. Teremteni, még ha mindent az enyészetnek teremtesz is meg. De mi marad mindebből? Mi marad ebből, amikor velem találkozol? A célok értelmüket vesztik. A vágyak üres szemekkel bámulnak vissza rád. Itt állsz előttem tökéletesen egyedül. Nem segíthet rajtad senki és semmi… Senki és semmi… Senki és semmi…
A csönd síri. A nyugalom nyomasztó. Meg kell magyaráznom neki. Meg kell értenie. Talán… még nincs vége. Talán… majd máskor. Talán… megért. Talán elenged.
– Élni akarok! Igen! Mert van értelme. Kell legyen! Valami… Akármi…
Csend van. A némaságban csak egy óra halk ketyegése hallatszik valahonnan. És ő csak áll ott némán, gúnyosan, felsőbbrendűsége teljes tudatában. Aztán egészen szenvtelenül és hidegen megkérdezi:
– Akkor miért félsz?
– Félek… Mert ismeretlen vagy és hideg.
– Akarod, hogy megszabadítsalak? Mindentől ami teher és nyűg és kényszer és kötelesség.
– Nem akarom! Ne még!
– Figyelj rám! Ott börtönben élsz. Bezárva, elítélve, megbélyegezve, korlátok között. A földhöz súly köt. Minden lélegzetvétel csupán akadály. Az álmok hamisak és csalókák, csak tévútra vezetnek. Sötétben élsz, csak tapogatózol és nem találod a kiutat. Hiába keresed, hiába kapkodsz utána. Légszomj, megalázottság, önbecsapás az egész. A szeretet csak tétova kísérlet a másik elérésére. A vágy csupán örökös illúzió. És hova érsz el? Kihez menekülsz? Ki az egyedüli, aki végül elringat és magához ölel? Csak én. Egyedül csak én. Nincs más kivezető út. Nincs más menekvés. Akárhova mész, csak hozzám érsz el.
– Talán van még remény…
– Nincs. Semmi. Jobb volna, ha belátnád. Sokkal könnyebb lesz. Engedd át magadat. Ne harcolj! Ne ragaszkodj ahhoz, ami úgyis széjjelpukkan, mint egy szappanbuborék. Jöjj és táncolj velem. Jöjj és szállj, ahogyan még sohasem szálltál eddig! Ne félj! Én megtartalak. Megtartalak örökre.
Világos hínárszeme sötétzöldbe hajlik. Két karja úgy kúszik felém, mint két vad folyondár, mely az őserdő sötét és nyirkos mélyéről kapaszkodik eszeveszett akarással, fel a napfény felé. Az élet felé. Mint egy sóvárgó szerelmes. Átkarol és magához ölel. Visz az időből az időtlen semmi felé.
Tánc az élet és halál küszöbén, a végtelen és véges határán, hol minden van még, de semmi sem létezik már igazából. Ahol minden lépés egy-egy szívdobbanás. A zene pedig maga a vér zuhanása, mindent betöltő és átható dallam, ahogyan az ereken átömölve elárasztja a testet. Elragad és visz. És nincs megállás. Beleszédülök és elveszek.
Látom magamat kisgyermekként, ahogy csodálkozó szemmel rábámulok a világra. Ismeretlen még és nagyon idegen. Kezek felé nyúlok, hogy segítsenek, és játékok felé, melyek sokkal jobban tükrözik a lelkemben élő valóságot, mint az a világ, amit igaznak tanítanak.
De lassanként elhiszek mindent. A fehér fehér, a fekete fekete. Ez az élet. Elhiszem, de nem nyugszom bele. Az illúzió új vágyakat teremt. A vágy pedig új illúziókat. És újabb csatákba megyek, és újabb háborúkba bonyolódom. Aztán elérem… és elvesztem örökre.
Ez már a felnőttkor. Kötelességekkel és terhekkel. Ahol a sóvárgás fojtogató füstként száll fel csupán a nyomasztó gondok alól, célt és értelmet keresve. Az árnyak hosszabbak, a gondok mélyebbek. Kiút nincs. Vagy csak én nem találom? Pedig ott kell lennie valahol a lábam előtt. Lehet, hogy csak egy lépés. De vak vagyok már és tehetetlen. Elvesztettem a játékaimat és a hitet a játék valóságos voltában. Elvesztettem az illúzióimat és a vágyat, mely hozzájuk elvezethet. Már csak a földet látom. Már csak a sarat érzem, amint lassanként körbevesz és elevenen eltemet.
És akkor egyszer csak itt találom magamat forró táncban összefonódva valakivel, aki talán az is lehetne, akivé én váltam.
– Ki vagy te? – szakad fel belőlem a kiáltás.
A zene elhallgat. A tánc megszűnik. A csend átveszi újra a hatalmat. És Ő ott áll velem szemben. Mélyzöld hínárszeme lassanként fakó sárgára vált át, akár a lehullni készülő halott falevél. Karjai ernyedten lógnak bele a semmibe. Hirtelen öreg lesz, hajlott hátú, fáradt. És már nem tudok félni tőle.
– Mért kérdezed? – mondja. Hangja tompán, fakón szól, mintha nem is kívülről érne el hozzám, hanem belülről visszhangzana. – Hiszen tudod már.
– Igen, tudom. Rád ismertem. Te vagy az, akivé én váltam. Az ember, aki már nem hisz a csodákban. Aki markába fogja a világot és aszerint ítél, hogy mennyi az, ami elfér benne. Aki csak lefele néz, mert szárnyai már nincsenek. Aki elfordul, aki tagad, aki bezárul, aki nem kér segítséget. Az ember, aki felnőtté vált, és nem látja már a gyermeket, akiből felnőtt – a varázslatot, ahonnan elindult. Aki nem bízik és nem álmodik már sem bárány formájú fellegekkel, sem csillagokat legelő holddal.
– Megtagadsz?
– Csak nem hiszek többé benned.
– Nem menekülhetsz el előlem!
– Nem kell elmenekülnöm. Miért is tenném? A részem vagy. Létem sötétebbik arca. Erős vagy, mert erőt adtam neked. Ezért ölthettél alakot, megfogható formát. Ezért jöhettél itt szembe velem. De most elfordulok tőled, elsétálok melletted, és nem nézek többé hátra.
– És azt hiszed, ennyi elég?
– Igen.
Pár lépés. Minden határozott vonalú és szilárd. Ez a legvalóságosabb valóság. Lépteim kemény kőkockákat érnek. A falak hidegek és fehérek. A folyosó kihalt. Tapintható a csend. És én megyek, végig a hideg falak között, a kemény kövek fölött, és nem nézek többé hátra.
..........................................................................................................
Kilépek a kórház kapuján. Hull a hó. Az emberek tülekedve és lökdösődve sietnek fontos dolgaik után. Furcsa most kint járni. A lépteim még bizonytalanok. A világ, amibe kilépek, szokatlan.
Még egyszer visszanézek.
A kapunál egy furcsa alak áll. Szürke, kopott, hajlott hátú. Seszínű, kusza hínárszeme tétován kutat valami után. Rám néz, aztán megfordul és tovabaktat. Léptei nyomát lassan belepi a hó.
