Merényi Krisztián
Kutyatámadások (Meg-történetek)
Pestimrén olvasok le a csúszós jégen… ráadásul ónos eső esett.
Csengetek, senki, csak a vasrácsából épp kiszökött kaukázusi juhászkutya őrjöng a kerítésnél.
Már a következő címre koncentrálok, de azért kicsit még hergelem a fenevadat – hosszú a kerítés. Egyre cifrábbakat mutogatok, már egész eksztázisba esek, amikor vége lesz a kerítésnek. Hiányzott még vagy két méter kerítésanyag. Szemtől szemben a dühödt fenevaddal. Ugrik felém. Hátravetem magam. Szerencsére havas fűre huppanok. Rúgkapálok, mint egy feldöntött csótány. Forgok, amerről épp támadni próbál. Vemhes állat. Belekap a bokámba. Persze nem fáj, az ijedség a legjobb fájdalomcsillapító.
Megúszom ennyivel. Később visszatérek az oltási papírokért. A kreol úr még bocsánatot se kér.
*
Csepelen a haverom segít leolvasni. Kihalt zsákutca, árterület szaga van. Néhány telek és házikó azért akad. A Duna felől két fehér valamit látunk közeledni. Sietnek, mintha kíváncsiak volnának. Ezek kuvaszok. Haverommal fel a legközelebbi fára, épp hogy nem érnek el minket. Elég bőszek. Ha lerángatnak, nem sok marad belőlünk. Egy öreg szalad felénk:
– Jaj! Fiatalemberek, másszanak feljebb, meneküljenek, mentsék az életüket!
A bácsi igyekszik visszaparancsolni őket, de azok gazdájukba is bele-belekapnak. Véres kézzel csak betereli őket. A szomszéd kijön panaszkodni:
– Ezekkel nem ez az első eset! Az öreget is kétszer majd széttépték, mégsem altatja el őket, nincs senkije rajtuk kívül. Múltkor egy kisgyereket szedtek le a bicikliről. Aztán kiszaladtunk kapákkal, ásókkal. Az mentette meg a gyereket, hogy ráborítottuk a biciklit.
*
Szerettem három kutya miatt a rákoscsabai Vértes utcába járni. Mindegyikhez bármikor, vakon bedugtam kezemet a kerítésen. Nyalakodtak, hálásan csóválták farkukat. De ott volt az utca végén a megrontó, a szikrázó szemű vad, akitől még csengetni is alig mertem. A rácsot rágta, amikor meglátott, többszörösen zárták el, mielőtt bementem leolvasni.
Fajtájukat tekintve a jámbor ebek: pitbull, doberman, kuvasz, a vad viszont skót juhász volt.
*
Hogy mióta is kerülöm a Fifi kutyákat? Nos, a Ferihegyi út egyik ingatlanán egy sunyi tekintetű tacskó és valamilyen nagyobb kutya keveréke néz velem farkasszemet. Degenerált küllemű: turcsi, rövid fej, hosszú, vékony lábakon kövérkés, asztalformájú test. Mozdulataiban ott rejlik a kiszámíthatatlanság és a bizonytalanság. Csöngetés után egy rekedteset ugat. Kovászna néni nyit ajtót.
– Jöjjön csak, ne féljen, Fifike még nem harapott meg senkit.
– Általában mi leolvasók vagyunk az elsők.
– Jöjjön nyugodtan, a légynek sem árt.
Rosszat sejtek. Fifike pár centire a bokámtól. Mint egy monoton gépezet, morog folyamatosan és egyhangon. Hirtelen fájdalom az Achilles-inam környékén, mintha egy ezerwattos villanypásztor csapott volna belém. Fifike tőlem vagy ötméteres, biztonságos távolságban, lehajtott fejjel. Kovászna néni, mit sem lát az egészből, elégedett arccal vár a kapunál, mintha csak azt mondaná: „Ugye megmondtam, hogy Fifike nem bánt senkit.”
*
Budai villa, csak a házvezető néni van otthon. Mondja, hogy nyugodtan menjek a külön telekrészen elhatárolt vízórához, ahol nagytestű kaukázusi él.
– El van zárva, biztos?
– Igen, még reggel a gazda zárta el.
A mérőhöz hajolok, akkor látom, hogy a vaskerítés ajtaja nyitva. Jön felém az állat. Leolvasó-botommal próbálom távol tartani. Hörög, rágja a fémbotot, mint valami mindent felfaló cápa. Halálsikollyal könyörgöm segítséget a házvezetőnőtől:
– Jöjjön azonnal!!!
– Nem tudok, engem már megharapott!
Az utolsó pillanatok egyikében, valami csodamozdulattal áttornázom magamat a hegyes kerítésdíszeken, és belevetődöm a három méter mélybe.
A feljelentéskor megtudom, hogy a kutyát nem merte még állatorvos beoltani; csak távolról, pisztollyal. Az arab házigazda fiaival fenyegetőzött. Még ő volt felháborodva.
*
Hűvösvölgyi út. Nyitott kocsikiálló, ahonnan szalad felém a feldúlt pitbull és a spániel. Eléjük a botomat, de hiába, majdnem az autók alá kergetnek. Terepjáró hajt ki, benne kishazánk ismert bűvésznője. Rám néz, legyint egyet felém és elhajt. Mozdulatából világos, hogy kutyáit engedi kicsit szórakozni. A leolvasó nem ember – valahol a puhatestűek szintjén lehet –, némi pénzért a sztárügyvéd tisztára mossa az esetleges, jelentéktelen halálesetet.
*
Ha Buda, akkor Buda, itt nem mindig a kutya harapós.
Milliárdos villa. Mielőtt csengetek, megsimogatom kerítésen keresztül a fehér kis vattakutyát. Belefeledkezem a dolgomba, anynyira édes, hogy egy kis gyurkászás kijár neki. Nem kell csengetni, mert jön az ötvenes dáma. Leolvasás után megjegyzi:
– Máskor ne simogassa a kutyámat! Holnap vihetem fertőtleníteni!
