Tóth Ágnes
Vonalas füzetek
A levegő hűs volt és fenyőillatú. A közeli patakból mohás arcú kövek kandikáltak ki. Nagy szemű, fekete szedrek pislogtak a szúrós indák ölelésében. Az ösvényen piros szoknyás leány lépkedett előttem, cserépkorsóval a kezében. A nap megvillant az edény zománcán, visszaverődő fénye fehér pillangóként szálldosott a sziklafalon. Valahol madár dalolt, aztán kakas kukorékolt és nemsokára megpillantottam a csúcsos fedelű faházat a fenyők tövében. Úgy éreztem, örökké itt tudnék maradni.
A házból magas, napbarnított ember lépett ki. Fehér üstöke alatt vastag szemöldök feketéllett. Amikor meglátott, vidáman odakiáltott:
– Végre megjött!
– Régen nem láttam a tanár urat – mondtam meghatódva. – Jót tett magának a hegyi levegő.
– Igen – mondta az öreg. – Kifogtam a betegségen. Az orvosok három hónapot adtak. Azóta tíz év telt el. Na de jöjjön, falatozzunk, mert sok mesélnivalóm van.
A kecskelábú asztalon juhsajt, füstölt szalonna és frissen fejt tehéntej volt, óriási házikenyérszeletekkel. Márton bácsi meg lehetett elégedve az étvágyammal, mert csendesen somolygott az orra alatt. Aztán így szólt:
– Sokat hallottam ám magáról és a cikkeiről. Sőt, néhány el is jutott hozzám. Van egy kedves váradi barátom, aki nálam tölti a nyarakat. Ilyenkor elhozza az összegyűjtött lapokat, én meg esténként olvasgatok, hadd tudjam, mi történt a szülővárosomban. Azért írtam, hogy nézzen be hozzám, ha erre van útja, mert sok érdekes történetem van, de közülük az egyik megér egy misét. Jó lenne, ha megírná. Most pedig nézzen körül, pihenjen, majd este egy pohár jó bornál elbeszélgetünk…
Emlékszem, ahogy ültünk a verandán vacsora után és iddogáltuk a súlyos áfonyabort. Volt tanárom titokzatos mosollyal kezdett mesélni.
– Már öt éve éltem itt a hegyek között, ahol Isten akaratából a természet visszaadta egészségemet. Egy nyári napon beállított hozzám egy asszony, és megkért, tanítsam meg írni, olvasni, mert sajnos lemaradt róla. Negyven év körüli lehetett, cserzett arcú, kék szemű, ragyogó mosolyú. Egyetlen foga sem hiányzott. Kérdezte, mennyi lenne a fizetség. Azt mondtam, ha megtanulja a betűvetést, fizetésképpen leírja az élete történetét. Ebben maradtunk. Csakhogy két nap múlva még egy tanítvány jelentkezett nálam. Magas, erős vállú férfi, mély vonallal az orra tövében, ami megkeserítette az arcát. Ő sem lehetett sokkal több negyvennél. Mondtam, hogy már van egy tanítványom, és jó lenne, ha együtt járnának órára, mert úgy könnyebb nekem leadni a tananyagot, és időt is spórolok. Az ember benne lett volna, de az asszony érthetetlen módon kutyául megmakacsolta magát. Mindenáron külön órát akart. Végül, látva bosszankodásomat, beleegyezett a közös tanulásba.
Ragyogó észjárása volt, ellentétben az emberével, aki lassabban fogta fel a dolgokat, és az írás is a terhére volt. Nagy, barna ujjai között már az első napon eltört a ceruza. Nyelvét kidugdosva formálgatta a betűk cikornyáit. Fél év alatt aztán egészen belelendült a tanulásba, és behozta a lemaradást. Így egyszerre tudtam levizsgáztatni őket. Egyforma osztályzatot értek el. Még én is csodálkoztam. Akkor egy-egy vonalas füzetet adtam nekik, és megkértem, hogy pontosan egy hét múlva jöjjenek vissza vele, de legyen ám benne a tandíj…
Házigazdám lámpát gyújtott. A lepkék és bogarak bolond hada azonnal keringőzni kezdett a fénykörében.
– No – folytatta Márton úr a történetet –, az asszony pontosan egy hét múlva, kora reggel leadta a füzetet, s mellé egy kiló finom tehéntúrót. Amikor elment, azonnal olvasni kezdtem a fogalmazást. Hallgassa meg maga is. – Azzal elővett egy irkát és olvasni kezdett:
„Nehogy azt higgye valaki, hogy én mindig ilyen szegény voltam. Nem ám. A vidék leggazdagabb emberének, Bagossy Imrének voltam a hatodik, egyben legkisebb gyermeke. A nevem Margit. Apám, anyám tanult emberek voltak.
Nagy erdőnk, földünk volt. Mellettünk lakott Pál István, a napszámosunk. Neki tíz gyereke volt. Sokat játszottam velük. Egyszer a kilencéves Pál Istvánkával beleestünk abba a verembe, amit apám a medvének ásott. A fenevad már hónapok óta rájárt a jószágokra, nagy pusztítást végezve közöttük. Egy egész napot töltöttünk a gödörben, míg végre ránk találtak.
Akkor, ott, Istvánkával örök barátságot esküdtünk egymásnak.
Az a nyár nagyon szép volt. Bár alig hétéves voltam, emlékszem, hogyan fogtunk madarat, miként vájtunk a töknek szemet, orrot, és gyertyát gyújtva benne, sötétedéskor, hogyan ijesztgettük a többi lurkót.
István megtanított agyagozni, úszni és úgy elhajítani a lapos követ, hogy az végigsiklodjon a tó felületén…
Apám egész nap az erdőt járta. Hajkurászta a medvét. Éjszaka a vadászházban aludt. A puskája mindig a vállán volt. Egy késő éjjel bokorzörgésre, gallyrecsegésre ébredt. Kilépett a házból, és a zaj felé kiáltott:
– Ki van ott?
De senki nem felelt. Fogta a puskát és a mozgás irányába lőtt. Zuhanást hallott. Kámpec a bitang medvének, gondolta, és a hold fényénél megközelítette áldozatát.
A szerző további írásai
