Váradi Nagy Pál
Doktor MDK
Az ember szép. Kétségtelen, hogy ez a földkerekség egyik legerősebb szabálya. Temérdek kivétel erősíti. Talán egész más, mégis talán ez az oka annak, hogy az érdeklődésed, az az érdeklődésed a kutyák felé fordult.
A buzik már többször leszólítottak. Azt hitték, miattuk töltöd a késő estéket a parkban. Meg is kergettek egyszer, hogy ha nem ők, akkor miféle perverzió vonz téged oda. A kutyák? A kutyák. Persze nem éppen úgy, ahogy a buzik gondolják vagy hiszik, de többet mondani nem látod tanácsosnak. Még nekik sem, akik pedig tudnak dolgokat. Ezzel ők is megbékéltek, téged is hagynak.
Keszeg testű korcsok, lógó csöcsű szukák, rühes kuvaszok, otthonról kivert búsképű tacskók a többség. Van sok este, hogy egészen átfázol, de csak ilyeneket látsz, és ezek az esték azt sem érik meg, hogy a fogasról leakaszd a kabátod. Ez főleg azután, hogy már néhány éve kezeled a város kóboreb-állományát, és ezt a szaporulat nem tudja pótolni. Az első időkben gyakrabban találtál magadnak figyelemreméltó példányokat. Büszke járású, feszes izmú alfahímeket.
Egy-egy érdemesebb példányra napokat szánsz. Apró ajándékok, szalámi, kolbász, parizer, mikor mi, adsz mindig, ami jut. Kicsit sajnálod azért, ami történni fog vele, de legbelül tudod, hogy neki kellene hálásnak lennie, amiért te kiválasztottad, kiemeled a kutyasorsból és megdicsőíted. Aztán egyik este kiviszed a fasírtot. Mindig fasírtba dugod az altatós kapszulát. Voltaképpen hazudsz a kutyának, csúnyán visszaélsz a közvetlenségével, elárulod. A bizalmába férkőzöl, hogy aztán akkor bánthasd, amikor már nem tart tőled, amikor már sebezhető. Megcsalod.
Be a jószágot a táskába, irány vele a hangszigetelt szentélybe. Annak idején a világ zaja előli menekülés helyének szántad, de mégiscsak blaszfémia kihasználatlanul hagyni egy hangszigetelt pincét, csak ülni benne, mint hal a szatyorban.
Három-négy kutyád mindig van raktáron. Amikor az újjal megérkezel (még alszik), a többiek féltékenykedni kezdenek, vicsorognak, nyüszítenek, kapálóznak, majd’ eltépik a kötelékeiket, hogy a megistenülésben még valakinek osztoznia kell velük. Te erre ügyet sem vetsz, vagyis de, hízelgő tényként könyveled el, csak nem mutatod. Gépies mozdulatokkal kiveszed a jószágot a táskából, felnyújtóztatod a szentandrásra, odaszíjazod. Amikor befogsz, azokon az estéken mindig megtartóztatod magad. Az éber kutyákat megeteted, megitatod, kicseréled a vedreket alattuk, ellenőrzöd a szíjakat (azokkal sosincs baj), végül felmész, nyugovóra térsz. Az újonnan befogottat puhítod néhány napig, hagyod, hadd fáradjon a szentandráson, ugasson, vergődjön, fogadja el, hogy kiválasztott.
A megdicsőítés kitűzött napja előtt nyugtalankodni kezdesz. Vannak bachos kutyák, ezek hosszú, göndör szőrű, zömök, ellenben játékos állatok. A pärtesek azok olyan atavisztikus, mégis mai kutyák, groteszk, ám alapjában véve tetszetős vonásokkal. Mozartot csak hétköznapi ebekhez választasz, a vivaldis kutyákat pedig sokszor be sem fogod. Wagner. Látszik már a parkban, hogyan csámcsogja a jelölt a falatot. Ha a szőre fürtökben lóg, és megvan benne az esszencia, úgy szinte követeli a zenét. Az allegriseknél már a megistenítés előtt is mutatkoznak felsőbb tulajdonságok, kegyelmezz!
A megdicsőítés estéje előtti délután sétálni indulsz, az eszközt keresed. Figyeled, hogy még a fák is összesúgnak mögötted. Sokat látott anyókák hallgatnak el a buszmegállóban, ha feltűnsz a színen. Az aluljárók torkából kurvák néznek utánad döbbent, sebes ajkakkal (pedig te tudod, hogy mindössze egy szúrás penicillin elegendő az ilyesmire, hacsak nem immunhiányosak). Anyukák veszik ölbe gyermeküket és szaporázzák lépteiket, amíg a közeledben érzik magukat. Függönyök húzódnak be. A rokonlelkű perverzek, a bátrabbak bekacsintanak, a félősebbek, akik igyekeznek normálisnak tűnni, vagy még be sem ismerték maguknak, vörösödnek, és lesütik a szemüket. Mindenki tudja, látja rajtad, hogy ki vagy és mire készülsz este. Talán a járásod vagy a tekinteted. A szagod. Ahogyan a cipőd elüt a kabátodtól. Vagy éppen hogy nem üt el.
Az eszköz az utcán hever. Egy élesebb cserépdarab, üvegszilánk, konzerv teteje, egy rozsdás és csorba harapófogó, gitárhúr, kisolló, esetleg körömvágó, megérzed a slicced környékén, hogy éppen melyik. Lehajolsz érte, zsebbe vele, merevedés, szép lassan haza. Taxi, busz, bicikli kizárva. Gyalog, és élvezed, hogy a farmer szorítja és megelőlegezi a megistenítés kitörő örömét. Minden lépés tovább izgat, forgatod a zsebedben a valamit, keresed a fogást rajta. Nő a szuszpansz. A kutya a szentandrásra szíjazva vár rád a szentélyben. Ma nem kapott enni, már sejti, még nem fogadta el, reménykedik, de a zsigerei már tudják, hogy ma este megistenül. Ez az ősi tudás összeköt vele, égő híd hús és hús között.
És akkor belépsz, felteszed a zenéjét, bemosakodsz. Lopva a kutya szemeit keresed, tudja-e már, vagy még csak érzi. Többnyire tudják. A többi állat őrjöng, de vannak kataton egyedek is. Várják a megdicsőülést. Kifőzöd az eszközt. Krémezel. A zsúrkocsin odatolod a szentandrás mellé a szükségeseket. Egy nagy tál, rozsdamentes, befőttesüveg, benne erős alkohol, kendő törléshez. És az eszköz. A kutya egész testében vergődik, de a szeme figyel. És te hozzányúlsz a kutyához.
A szerző további írásai
