Jancsó Miklós
Erős fiúk
A diktatúra közelgő bukása, az 1980-as évek nyomott hangulata ott, a Belvederében – azaz bocsánat, a politikailag éber szellem által Transilvaniára átkeresztelt szállodában – is érződött. A teremben kevesen edztünk. Néhány fiatal lány járt ide, rengeteget tornásztak, mindenekelőtt hasizmukat és a combizmukat fejleszették. Majd szaunáztak. Nagyon komolyan, szinte fanatikusan alakították, formálták izmaikat.
Engem valahogy megszoktak, nem vettek társalgásukat, eszmecseréjüket bármilyen vonatkozásban is zavaró férfi- vagy emberszámba, talán mert többnyire egy időben végeztük edzésprogramunkat, és így akaratlanul is összeszoktunk. Úgy beszéltek jelenlétemben magánügyeikről, mintha ott sem lettem volna. Félig-meddig úgy éreztem magam köztük, ahogy Toulouse-Lautrec érezhette magát, amikor hetekre beköltözött az egyik párizsi bordélyházba. (Sajnos én a helyzetet nem tudtam úgy és olyan kellemes formában kihasználni, mint a gróf tette.) Hát igen, minek szépítsem, prostituáltak voltak a lányok, amolyan félprofik (mindegyiknek volt valami alig jövedelmező fantom-állása), akik íme, komolyan vették szakmájukat (már ti. a prostitúciót), ezért ügyeltek egészségükre, és dolgoztak és tornásztatták mindenekfölött maximális elsőbbséggel hivatásukkal kapcsolatos testrészeiket: a feneküket, combjukat, hasizmaikat stb. Tőlük tudtam meg – akaratlanul – az akkori szerelmifuvar-díjazást ( 25 dollár volt két óra). Extra szolgáltatások árfolyamairól nem esett szó. Készültek, terveket álmodoztak arról, hogy eljutnak Nyugatra – mindegy, Amerikába, Franciaországba, Hollandiába (?), csak innen el. Hogy miként akartak oda kijutni – ne feledjük, javában dühöngött a diktatúra –, arról nem beszéltek előttem. Tény, ott több lehetőséget láttak pályájuk kibontakoztatásához, álmaik beteljesítéséhez, mint hazájukban.
Velük, velünk edzett, ismerte őket – netán közéjük tartozott? – egy furcsa, nem egészen fiatal, nagyon szép arcú nő. Lehetett 25-30 éves. Kemény, határozott egyéniségnek tűnt. Bámulatra méltó ambícióval küzdött a plusz dekái ledolgozásáért, a fiatalság megőrzéséért. Egy alkalommal azonos időben fejeztük be edzésünket, együtt léptünk ki a szálló ajtaján. Taxira várt, de hát azokban az években kevés bérautó lézengett. Felajánlottam, hogy hazaviszem. Én ugyanis autóval jártam edzésekre.
– Nagyon messze lakom – hárította el nagylelkű ajánlatomat (a benzinért már akkor sokórás sorokat kellett kiállni, így a szívesség-fuvarnak többletértéke volt).
– Nem számít – mondtam nagyvonalúan. Szerencsére előző nap vásároltam feketén néhány liter üzemanyagot, így nem volt benzingondom.
Elindultunk. És persze, beszélgettünk, reméltem, hogy közelebb kerülök rezervált lényéhez, reméltem… Magam sem tudom, mit reméltem, ugyanis nagyon hamar egyértelművé vált: nem sokra, illetve semmire sem megyek amúgy egyebütt bevált bókkészletemmel. Futó mosollyal utasította vissza udvarlási szándékom. Pénz nem volt nálam, meg aztán szégyelltem volna pénzt ajánlani – szerelemért. Nem is tudtam, hogy kell azt csinálni. Arról nem is beszélve, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy prostituált. Bár szóba állt a teremben ügyködő lányokkal, de nem tartozott közéjük. Lehetséges, hogy magánzó? Nem tudtam eldönteni, miközben semmiségekről beszéltünk a hosszú autózás alatt.
Kinn lakott a város végén, egy ki tudja, mikor épített ócska, időkoptatta panelházban.
A bejárat mellé húztam, kiszálltam a kocsiból én is. Hátha felhív magához.
– Tudom, mit akarok az élettől – mondta keményen, megkezdett beszélgetésünk folytatásaként, miközben szép szemei ragyogtak –, pénzt keresek a testemmel. Az van csak nekem. Itt éljem le az életemet? – kérdezte gyűlölettel. Majd anélkül, hogy észrevette volna, rátért a tegeződésre: – Nem hívlak meg magamhoz, abba a nyomortanyába, ahol élek.
– Engem nem zavar – kezdtem, de ő félbeszakított.
– De engem igen – mondta határozottan, indulat nélkül.
Némán álltunk egymással szemben.
– Lehet, nem találkozunk többet – nyújtott kezet. – Úgy alakult az életem, hogy nem megyek többé edzésre. Viszontlátásra.
Nem kérdeztem semmit, sokáig néztem szép, határozott arcát.
– Sikert kívánok a tervéhez, bármi is az – mondtam. – És búcsúzóul megcsókolhatom? Természetesen az arcát – tettem hozzá sietve.
Majd kis szünet után kijavítottam magamat:
– Az arcodat.
Komolyan nézett vissza. Egy könnycsepp mintha elindult volna a szeméből. Megsimogatta a karomat, és felsietett az ócska, kopott cementlépcsőn.
Beültem a kocsiba, és sokáig, nagyon sokáig ültem a volán mögött. Aztán elindultam otthonom felé.
Nem találkoztam többet vele, valamiért nagyon biztos vagyok abban, hogy célba ért. És tudom azt is, nem boldog. Túl racionálisnak tűnt. Bár lehet, csak a nyomor tette keménnyé. Végül is mindegy.
A szerző további írásai
2 / 5 
