Bányai Tamás
Erős lecsó
Akármelyik amerikait kiveri majd a veríték, de még az is magyar ember a talpán, aki ettől nem izzad meg.
Miklós már az ajtóban megérezte a lecsó egész lakást betöltő illatát, s egy fejbólintással jelezte elismerését. Kedvenc étele volt, amelynek illatától még a jóllakott ember is kedvet kap egy újabb falatra, így a vendég számára is bizonyosan csábító.
A vendég pontosan érkezett, és Arankát már az előszoba küszöbén kellemes csalódásban részesítette. Nem tudta, miért, de idősebb, kimért férfira számított, s íme, egy fiatal ember állt előtte, talán még a férjénél is fiatalabb, arcán szétterülő mosollyal, amilyet csak az amerikaiak tudnak produkálni, kezében nagy csokor virággal, s mindezen felül kopott farmernadrágban, kabát nélkül, rövid ujjú kockás ingben. A kora őszi időjárással nem kellett dacolnia, öltözéke nem is ezért volt feltűnő. Miklós öltönye, fehér inge, nyakkendője tette azzá. Viselkedése ennek ellenére sem vált feszélyezetté, sőt Aranka néhány perc múlva megállapította, a feszélyezettség inkább mondható el férjéről, aki úgy igyekezett segíteni ezen, hogy előbb a zakóját, majd a nyakkendőjét is lehámozta magáról.
A második kellemes meglepetés sem váratott sokáig magára. Aranka felkészült rá, ha előbb nem, a vacsora után elkerülhetetlenül a munkahelyi dolgokra terelődik a szó, s ő majd ülhet hallgatag egész este, hiszen abba ő nem tud, nem is akar beleszólni, olvasni pedig – hát még televíziót nézni! – a vendég jelenlétében sértő udvariatlanság. Férjének főnöke azonban, alig valamivel megérkezése után, határozottan leszögezte, hogy a vállalatot vagy munkát érintő semmilyen téma nem érdekli, ilyenről hallani sem akar, kikapcsolódni jött, és nem értekezletre. Hogy kijelentésének nagyobb hangsúlyt adjon, figyelmét elsősorban Arankára fordította. Szent igaz, szokványos bókok hangzottak el szájából, Aranka mégis élvezte, hogy vele foglalkozik valaki.
A harmadik meglepetés egyikük számára sem volt kellemes. A vendég már az első falat után mély levegőt vett, nagyot nyelt, s tette azt, amit nem kellett volna. Feltételezhető udvariasságból evett még néhány falatot, de a negyediknél hirtelen felugrott az asztaltól, előbb tenyerét szorította szájára, majd szinte hörögve, kétségbeesetten vizet kért, amit mohó kortyokban ivott meg. Arca eközben kivörösödött, mintha összes vére csak azt színezné, szeme kikerekedett, mintha rettentő csoda rémisztené. A víz csak pillanatnyi enyhülést hozott, hogy hűse múltával a méregerős paprika még jobban csípje-marja száját.
Aranka és férje is felálltak az asztaltól, közrefogták a vendéget, noha mindketten tudták, semmit sem tehetnek, ilyenkor csak az idő segít. Vagy kenyér, gondolta Aranka, azt kell ilyenkor enni, az magába szívja a paprika erejét, s már száján is volt a jó tanács, de Miklós előbb szólalt meg.
– Hogy az istenbe tehetted ezt? – kérdezte sziszegve és magyarul, ami már azért is fenyegető volt, mert hiszen Miklós mindig kínosan ügyelt arra, nehogy amerikaiak jelenlétében, vagy akár csak a közelükben megszólaljon magyarul.
Aranka nem válaszolt. Összeszorította száját, bűntudatosan lehajtotta fejét, s már bánta, nagyon bánta, hogy ott az üzletben magához vette a jalapeno paprikákat, vagyis inkább azt, hogy beleszelte a lecsóba, de leginkább azt, hogy olyan vendégnek ártott vele, aki…
Aki elnéző.
Mert alighogy a vendég visszanyerte önuralmát, a mosoly is visszatért az arcára, s bár a szenvedéstől még mindig csak suttogva tudott beszélni, az első szavai voltak: semmiség az egész. Még meg is szorította Aranka kezét megnyugtatásul, mialatt Miklós a fogát csikorgatta, s bármennyire igyekezett, képtelen volt haragját palástolni.
Nem sokkal később a vendég távozni készült, és Aranka maga is csodálkozott azon, hogy nem a férje, hanem ő az, aki marasztalni szeretné.
A szerző további írásai
2 / 2