Szombati István
Lilla
El akar rohanni, utána nyúlok. Kis híján leesem, oda, ahol voltam. Add ide a táskám, vedd ki a mobilom. Ideadja. Mehetsz, mondom köszönet helyett, olvasni még tudok, ha van rajta üzenet. Volt, az Ilkáé, az egyik sorstársamé: „Irtó szarban vagyok, bedöglött a műszerem, a bőrgyógyász azt mondta, megint hüvelygomba.” A kurva jó életbe! Tudom, hogy mit jelent. Kéne józanodnom, a mai naptól kezdve, míg sínre nem teszik, helyette is illik ácsorognom az őrült nagy melegben, a pipaccsal díszített országút szélén…
Felhajtom a vizet, azt hiszem, borszéki, azok még pezsegnek, talán helyrehoz annyira, hogy kopogjak Ilkának: vettem a lapot, igyekezni fogok, hogy míg „táppénzen” lesz, a betevőt neki is kigürizzem.
Na, akkor szavaljunk József Attilával! Harminckét éves lettem én… A kutyáknál minden kis évnél a hetes a szorzó. A nőcik esetében, akik dugványozni szoktak, azt hiszem, a tízes. Úgyhogy, barátaim, én háromszázhúsz vagyok! Meddig kéne élnem, hogy egy rendesebb pali végre észrevegyen? Mikor pottyanok le végleg, mint a férges szilva?
Ha lenne elég erőm, higgyétek, feleim, az asztalra pattannék! Ledobnám a göncömet, és sárga bikiniben hastáncolnék kicsit a bágyadt vendégeknek, akkor legalább mindenki rám figyelne, míg ki nem jön a mentő a dilkós ügyeletről. Másnap írna rólam az újság, úgy sincsen már újság, mutatna a tévé, interjút készítenének a bolond lánnyal, aki olyan lökött, hogy a nevét se tudja… még…
Harminckét éves lettem én…
Csodálkoztok, hogy élek még?
Bocsáss meg, Attila, puszilom a szíved! Ha itt lennél, becsszó, a nyakadba ugranék! Én is proli vagyok, csak egy kicsit másképp. Ha veled mutatkoznék, talán észrevenne a közönyben fürdő nép…
Jó lenne elmenni, próbálkozom vele. Az apám, akit sohase láttam, idejében elment. Talán már kinyiffant, vagy ott is börtönben ül, de neki van igaza, biztos, volt egy-két fényes napja, amilyen itt nincsen. S ha csak egy perce is szebben sziporkázott, akkor is megérte!
Jó lenne indulni, próbálom a léptemet. A pincér fél szemmel figyel, mennyi borravalót hagyok. Semmit, öregem, ismerem a fajtádat. Ha nagyon megzsírozlak, a seggemet is kinyalod. Belém karolsz szépen, mintha segítenél, de azzal engem, fatökű gyermekem, csakis megaláznál! Bejövök mint művésznő, mai segédszínész, mindenki Sárvári Annája, s kifelé vezetni kell, mint egy lerobbant gázkutat…
Na, ebből nem kérek! Megyek, ahogy tudok. A szökőkútnál egyet zuhanyozok, üzenek valamit a hüvelygombás lánynak, aztán folytatni fogom ott, ahol abbahagytam, hátha jön valaki… Reménykedem olykor, talán majd azt mondja…
Mit mondhatna, Lillám? Mi a lószart?
A szerző további írásai
2 / 2