Szűk Balázs
Akkumulációs és tompító technikák az agresszív mozgóképben
Az erőszak identitásőrző, stabilizáló szerepe a szórakoztató kultúra történetében evidens: a morális érzékenység és a bosszúállás látványa ugyanezt az integratív feladatot töltik be a későmodern társadalmakban. A nyilvános büntetés (kivégzések, pellengér, megszégyenítés stb.) eltűnése óta ugyanis a média jeleníti meg naponta a devianciát a közösség egészének az okulására. Az erőszak különböző formái így a deviáns határhelyzetek szimbolikus kompozícióinak tekinthetők. Az eljátszott erőszak a társadalmi és kulturális konfliktusok szimbolikus konstrukciójává és rituális kondenzációjává válhat. A nagyszámú audiovizuális erőszak abszolutizál, tehát mennyiségi voltánál fogva megerősít, beavat, akár a társadalmi erőszak aktuális csökkenése esetén is. A mozgóképi erőszak érzékesíti, felnagyítja a modern életben elrejtett szabályok, konvenciók és jelentések tabuit, amelyek gyökerei a civilizáció miatt láthatatlanok. A populáris kultúra erőszaktörténetei mindenki számára felkínálják, hogy büntetés és bűntudat nélkül lehessen megsérteni a hatalom és az értékek társadalmi szankcióit. Az erőszak pusztít, de meg is újít, mert ígéretében nem kell elfogadni minden korlátot, nem kell alkalmazkodni a rosszhoz, hanem elképzelhető általa az emberségesebb és igazságosabb élet. Az erőszak mediatizálása tehát a foucault-i modern társadalmi kontroll elve alapján működik, miszerint a devianciát nem tagadjuk, nem marginalizáljuk, mint a tradicionális társadalmak uralkodó elitje, hanem a nyilvánosság izgalmát és szabadságát épp a Másokról beszélés joga és a devianciák láthatóságának fokozása teremti meg.
A posztmodern után a neodekadenciával (1990-es évek, ezredforduló) olyan kulturális korszakba érkeztünk, amikor a szerzői (artisztikus) és a populáris (mascult) mozgóképek intellektuális és érzéki kódjai egybeolvadnak (midcult), állandóan alakot váltanak. Mindhárom mozgóképes reprezentációt a „kemény filmek” műfaji hatásmechanizmusai működtetik, tehát a mozgóképes erőszak megnyilvánulásainak fő mozgatói is. Definícióm szerint: a „kemény film” a játékfilmek olyan meseszerű vagy realisztikus kalandformája, amely a nyolcvanas évektől – megbontva a hagyományos kalandfilm lineáris dramaturgiáját – létrehoz egy világképi (szex, agresszió), illetve formai-esztétikai (képi stíluseklektika, konzervatív dramaturgia) kettősségen alapuló, a társadalomból egyszerre menekülő és abba beépülő, a történetet maga alá gyűrő, rendkívül intenzív, érzéki képi struktúrát. Leginkább a mascult-archetípus azon populáris szövegfajták hordozója, amely befogadja az agresszivitás kódjait: az akción alapuló cselekménykódot (akció- és kalandfilm, komédia, kémfilm, western, sci-fi, fantasy); a rejtvénykódot (bűnügyi, horror); a kulturális és szimbólumkódot (történelmi és egzotikus helyszínek a kalandfilmekben, sci-fi, fantasy, western), háttérbe szorítva a lelki folyamatokat ábrázoló szereplőkódokat (melodráma, románc, film noir).
A „kemény filmek” világában a domináns akkumuláció és a viszszaszoruló tompítás eszközei igen változatosak.
A tompítás fejlődésbeli üteme akkor egészséges, ha az ismeretszerzés három reprezentációs (leképező) formájának sorrendje változatlan: 1. cselekvésbeli (enaktív), 2. képi (ikonikus), 3. verbális-nyelvi (szimbolikus). A mozgókép erőszak folytonos és felfokozott tempója azonban dominálja az ikonikus formákat, korlátozza az érettebb szimbolikus pozíciókat. A kollektív módon beültetett külső képek nem lesznek belsővé, mert a kreatív, autonóm fantázia nem játszik közre létrejöttükben, inkább a finom motorikus (kifejezési) és technikai készségeket aktivizálja, nem pedig a megértés-tudás figyelmi centrumát.
Német kutatók az akkumulatív érzelmi reakciókat csökkentő pszichológiai folyamatokat 3 nagy csoportba sorolták: 1. a tudatosulás blokkolásakor a néző igyekszik elkerülni a látottak értelmi feldolgozását, átgondolását („nem történt semmi”); 2. elutasítás és értelmi feldolgozás: a néző aktívan reagál az adott eseményre, állást foglal vagy csoportos nézés közben spontán megszólal (biztatja, szidja a szereplőket, kommentálja az eseményeket); 3. annak tudatosítása, hogy a film nem a valóságot ábrázolja, a közömbösség oldásaként hasznosul.
A tompítás sajátos indirekt formája az elfásulás (deszenzitizáció). Általában az agresszív tartalmú filmek és jelenetek eltompítják a néző érzelmi érzékenységét az agresszióval szemben. Bár a potenciális és destruktív akciók befogadása kezdetben új, szokatlan, éberségnövelő ingernek számít, megszokottságuk ellenkező hatást, unalmat, tompultságot, a reakcióidő csökkenését váltja ki. A gátlás azért is tartósul, mert a heves érzelmeket kiváltó stresszkeltő jelenetek ellen részlegesen vagy egyáltalán nem tud védekezni a befogadó, csak mérsékelten tudja feldolgozni a látottakat.
Az antiszociális viselkedéssel szemben a proszociális viselkedés a közösségbe beillesztő, együttműködő viselkedésforma: együttérzés, kölcsönös segítségnyújtás, önzetlen viselkedés stb. Az agreszszió fokozó hatását kis mértékben, rövid távon csökkenteni lehet, ha a proszociális viselkedéssel jellemezhető hősök nagyobb arányban kapnak szerepet az aktivizáló jelenetekben.
A szerző további írásai
2 / 3 
