Balajthy Ágnes
Regény, nemcsak lányoknak (Lovass Ildikó Spanyol menyasszony: Lány, regény c. művéről)
Mindezek után valószínűleg nem lep meg senkit, ha azt állítom: úgy tűnik, a Spanyol menyasszony a napjainkban megélénkült testdiskurzusokba kíván bekapcsolódni, a testről való beszéd egy sajátos módozatát kialakítva. Lássuk csak például, mit ír Kosztolányi a morfinista unokatestvér utolsó éveiről: „Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanú testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta, és szíjakkal kötötte át lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Így dolgozott évekig…” Csáth Gézát mint áldozati testet jelenítik meg a Kosztolányi-mondatok, a szenvedéseit krisztusi türelemmel hordozó költő képét rajzolják ki. Lovas Ildikó könyve viszont épp a „vértanú test” toposzát dekonstruálja: a feleség elbeszélésében Csáth metonimikus jelölőjévé gyakran teste válik, ám mindenfajta metafizikus jelentéstöltettől megfosztottan. Ez a test már nem egy mártíré, hisz a mártír szenvedése mindig bír valamiféle céllal, értelemmel: csupán romló, bűzlő, széthulló matéria, az értelmetlen pusztulás anyagi lenyomata. A pusztuló test változatos eszközökkel történő leírása a regény egyik állandóan visszatérő motívuma – mintha a síron túlról megszólaló Olga így töltené ki haragját férjén: „romló szemével, bűzösen lihegő szájával, szíjaktól dagadó, a hideg kövön megnyugvást lelő lábával, minden érzékszervével a kulcslyukra tapad”. A Csáth-napló egyik Olgát jellemző sora – „saját testét minden pillanatban látja, érzi annak hatását, mintegy öntudatlanul, de tökéletesen és állandóan érzékeli” – a regény kulcsfontosságú előszövege: a Spanyol menyasszony Olgája is folyamatosan testi tapasztalatként éli meg, illetve beszéli el a vele történt dolgokat. Míg Olga szólamát tehát a szexualitásról, az ágyban (padlón, erdőben, szertárban) szerzett élményekről való kendőzetlen beszéd jellemzi, addig a másik én-elbeszélőét sokkal inkább az elhallgatás alakzata teszi feszültté. Múltját értelmező megjegyzései minduntalan azt a tanúságot vonják le a történtekből, hogy rossz döntéseiért a szégyentől, férfiaktól, rossz lánnyá válástól való félelmei felelősek, mindazok a gátlások, melyeket prűd nagyanyja nevelt belé. Az olvasó azonban hamar rájön, hogy az így levont tanulság nem válik a történetmondás alakulását meghatározó belátássá: miközben elbeszélőnk azt vallja, hogy „A szüzesség olyan hártya, mely a fülünket, a szemünket és a lelkünket is betapasztja”, szemérmesen hallgat arról, hogy mégis miként vesztette el szüzességét, kinek szült gyermeket, sőt, még azt sem tudjuk meg, hány férjtől is vált el valójában.
A más-más narrátorhoz tartozó szövegek kapcsolódási pontjait a kritika jórészt már feltérképezte. A két szálat összeszövő motívumok közül többször visszatérő a Magdolna-napi liliomoké, mely úgy lépteti párbeszédbe a két szólamot, hogy az elbeszélők testiséghez való viszonyának különbségét érzékelteti. „Szeretem a liliomot. Nem a fehér kelyhét (…), hanem a szárát, a kemény, zöld szárát: szinte fa, olyan kemény. Nekem nem a gyönge szirmok, a súlyos, nehéz illat kell, nekem a kemény szára kell, a zöld, erőteljes” – míg Olga vallomását a férfitest iránti egyértelmű vágy színezi, addig sokkal összetettebb jelenéssel bír a virág a másik elbeszélő számára. „Én féltem a hegyes, erős, fás szárú, gyilkos illatot permetező liliomtól, de rajongtam is érte, ültem a teraszon, bámultam a testüket, a kelyhüket (…) Minden volt a liliom, csak nem a tisztaság jelképe. Izgalom és remegő bizonytalanság. Vibráló orr, fül, mellek.” – A liliom itt egyszerre mutatkozik meg fallikus szimbólumként s a nőiesség, a saját testben fellelt titokzatos erő jelölőjeként.
„Először azért olvastam bele a naplójába, mert szerettem volna megismerni a gyermekkorát” – tekint vissza Olga a pokoli időszak kezdetére. Az olvasás a Spanyol menyasszony egyik legizgalmasabb motívuma: s az Olga-szövegek esetén ez folyamatosan egyetlenegy könyv, a Csáth-napló olvasását jelenti. Olga számára ez a tevékenység testet-lelket átformáló, érzékeket s képzelőerőt egyaránt megmozgató tapasztalatokkal jár: „Gyerekkori naplóinak olvasása lágy érzéssel töltött el (…) Csak tüzetesebben kívántam őt, lehunytam a szemem és a tizenöt éves fiút képzeltem magam elé, akit, ha ismertem volna, kigombolva batisztingem úgy öleltem volna magamhoz, mint húga és édesanyja, szeretettel telten.”
Aztán a későbbi írásokban már felfedezi az egyre szaporodó O betűket, melyek gömbölyű formája, az általuk jelölt hang ejtésmódja is az asszony érzéki lényét hangsúlyozzák: „A szemem futott a sorokon, a nevem kereste, a nevem kezdőbetűjét, s ahányszor ráakadt a kerekded jelre, a szívem hatalmasat dobbant, a szám elkerekült, formázta a hangot, mint egy sikkantást”. A felnőtt Csáth naplójának tanulmányozása során azonban Olgának azzal kell szembesülnie, hogy ő valóban csak egy betű, egy adat, a férfi regisztráló, feljegyző szenvedélyének áldozata: „rezzenéstelen tekintettel memorizált engem (…), a felszedett kilók fenekemre gyűrődő ráncát, hogy később lejegyezhesse, beírhasson engem is a többi nő közé”. A „beírás” eltárgyiasító gesztusának kegyetlensége Olga számára akkor tárul fel igazán, mikor megszerzi férje végrendeletét: ebben a végrendeletben róla csak múlt időben esik szó. A gyilkosság az irodalom eszközeivel tehát már előre elvégeztetett. Így a halott Olgát mintegy a síron túlról megszólaltató szöveg olvasható a bosszú történeteként is: a feleség hangot kap, elmeséli múltját, melyre férje sosem volt kíváncsi – s ezt a bizonyos férjet leplezetlen kárörömmel írja le emberi voltát elvesztő lényként, rothadó hullaként. A káröröm hangja viszont sosem igazán diadalmas: átjárja a sajnálat és a fájdalom is. Hiába tárja fel Olga is a maga kalandjainak, házasságtöréseinek történetét, Csáth sosem válik bennük leltári tárggyá, egy férfivá a sok közül. Függés és elszakadás dinamikája alapjaiban határozza meg a feleség elbeszélését: Olga ugyanis nem képes kialakítani egy teljesen saját nyelvet – megfogalmazásaiban rendre visszatérnek a Csáth-napló jellegzetes metaforái. A testi szerelemről csak Csáth kifejezéseivel képes megszólalni: ilyen a „mérőszerszám”, a „kehely”, az „áldozás”. A Csáth-féle képes beszéd ebben a közegben azonban radikális jelentésváltozáson megy keresztül: „Azt akarta, hogy sírjak, mielőtt áldozom neki”. Az, akinek szeretkezés előtt sírnia kell, már nem a Szerelem áldozópapja: áldozat csupán.
A másik cselekményszál elbeszélője számára is létezik egy kitüntetett olvasmány: „Az Ulysses tartotta bennem a lelket, a tavasz illatát” – vall már említett kedvenc regényéről. Míg azonban a naplóolvasó Olga folyamatosan arra keresi a választ, mit is jelenthetett ő a sorok írójának, a fél világirodalmat a hátán hordozó, ambiciózus bölcsészlányt már más érdekli: „Ha választ akartam arra az egyszerű kérdésre találni, mit jelent nékem a világ, mindig ezt a könyvet vettem elő”. A „mindenek feletti” irodalom önmegismerését szolgálja: talán épp ennek köszönhető, hogy a szerelmi csalódások, kudarcok ellenére hősnőnk nem veti magát a Dunába. Független individuumként, szabad emberként mesél magáról, mindig magáról, úgy, hogy közben a férfiak, kikkel megosztotta életét, sem nevet, sem azonosítható arcot nem kapnak.
Talán ez lenne a gond? Összetett, izgalmas és olvasmányos, egyszóval, jól megírt könyvnek tartom a Spanyol menyasszonyt. Mégis van valami, amivel csalódást okozott a szöveg – egy bizonyos idő után úgy olvastam a regényt, hogy folyamatosan vártam a Jónás Olga-szólam folytatását, s közben nagyon zavart a hang, amelyen a másik történet megszólal. Az ugyanis elsősorban azonosuló olvasót kíván meg, melyet – elvileg – könnyedén elő is tud hívni belőlünk. Hisz mindannyian emlékszünk még arra, hogy csavarodott masniba a gyomrunk az első szerelemtől, hogy dúdolgattuk a Lássátemíkántárét, hogyan szomorkodtunk a diszkó folyosóján. Az azonosulás azonban, bevallom, számomra nem sikerült. Folyamatosan kizökkentett a zavar, melyet az én-elbeszélő egyfelől önsajnálattal telített, másfelől önmagát mitizáló, felnagyító beszéde váltott ki belőlem. A diszkó-jeleneteknél például eszembe jutott Kukorelly TündérVölgyének az a részlete, melyben a „csajozásról” ír. A „csajozás” végeredménye ugyanaz, mint itt a „fiúzásé”: kudarc, kamasz-szégyen, már megint nem jött össze semmi. Míg azonban Kukorelly szövege élvezetes iróniával számol be az ügyetlenkedésről, itt egy tragikus hősnő modorában fogalmazódnak meg a szabadkai diszkóban szerzett „traumatikus” tapasztalatok. Bizony, hősnőnk szívesen sajnálja magát: „az óvoda előtt az apukák tényleg megpróbáltak úgy kezelni, mint egy könnyen megvigasztalható, megkapható, szerencsétlen, esendő kis rongyot”, illetve „az anyák társadalmának a része vagyok, akik azonban kivetettek maguk közül azonnal, amikor kiderült, hogy nem sikerült házasnak maradnom”. És sehol az (ön)irónia, mely kicsit ellenpontozná, alámosná ezeket a kijelentéseket. Pedig – talán több kell egy lamentáló nagymamától, egy áruló barátnőtől vagy egy tapizni próbáló fiútól ahhoz, hogy valaki rossz döntést hozzon, s magára öltse a házasélete börtönét jelképező, spanyol szabású, gombokkal telehintett menyasszonyi ruhát. Illetve: nem kell több, épp elég ennyi. Csak meséljen róla másképp. Mert ha nem teszi, akkor kizárólag a fehér, csipkés, végig gombos hálóingre leszünk kíváncsiak, melynek izgalmas szorításából Csáth remegő keze már nem képes kibontani Jónás Olga testét.
Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony: Lány, regény. Kalligram, 2007.
A szerző további írásai
2 / 2