Sorbán Attila
Vaníliás gumicsont (részlet a regényből)
– De ugye, ez nem az utolsó ítélet? – nem tudom, hogyan bukkant ki a kérdés a számon, de tény, én semmilyen formában nem kívántam e beszélgetést eszkatológikus irányba terelni. De megtettem. Mentségemre legyen mondva, ha az ember éjszaka egy Jézus nevű egyénnel beszélgetésbe elegyedik, nem lehet annak témája a selyemhernyó-tenyésztés alapelvei. Nem!
– Fél tőle? – kérdezte, miközben Apostol fejét simogatta.
– Az igazság az, hogy tartok egy kicsit tőle, mert nem egészen világosak előttem az utolsó ítélet jogi paraméterei. Nem beszélve arról, hogy lévén utolsó, nincs mód fellebbezni. Ez valóban aggaszt egy kissé, de csak akkor, ha rágondolok. Jelzem, ritkán gondolok rá. – Álláspontom exponálása közben magam is leültem a barna sörösrekeszre, és el nem múló érdeklődéssel vártam a beszélgetés folytatását. Néztem a közepes termetű, igen viseltes ruházatú, halszagú, csapzott hajú, szakállas idegent, s arra gondoltam, mennyivel jobb helyzetben vagyok a toronyórán való tartózkodásomhoz képest, mert ott bizony a galambokon kívül más élőlény nem zavarta magányomat.
– Ugye nem akar itt egész éjjel hülyeségekről csevegni! – hirtelen felcsattanó, erőteljes hangjára megrezzentem. Apostol is. Nagy méla tekintetét rám szegezte, de azért nyugodt és méltóságos volt, mint püspök a gombfocimeccsen.
– Részemről rendben, csak mondja el, mit nem tart hülyeségnek.
– Az agyamra megy az ájtatoskodás. Mindenki csak ájtatoskodik velem.
– Gondolom, a neve téveszti meg a lakosság mind vallásos, mind pedig ateista részét.
– Miért, mi van a nevemmel?
– Hát… ugye… nem mindennapi. Mondhatni, teljes mértékben egyházi vonatkozása van.
– Lehet – hangja újra csendes lett, s a változatosság kedvéért Jézus elkezdte Apostol hasát vakargatni, aki jóleső morgással fordult a hátára. – Ezt nagyon szereti – mondta, s most mintha elmosolyodott volna.
– Szép kutya – próbáltam Jézus bőre alá bújni.
– Az. – Ez annyira kategorikusan hangzott, hogy a kutyatémát azonnal ejtettem.
– És hol lakik, tisztelt… Jézus… úr?
– A Városi Konzervgyár mögött, a halas részleg mellett. Apostol imádja a halat, szerintem a hal nagyon büdös, meg ki nem állhatom, de mint mondtam, Apostol nagyon szereti. – A kutya nevének kiejtése után újra elmélázott, aztán magához tért, és a szemembe nézett. – És maga kicsoda?
– Hieronímusz Bé.
– Hogy?
– Hieronímusz Bé.
– Azt hittem, az én nevemnél már nincs hülyébb név. – Szeme sajnálkozásba merült. – A magáé, nos, az sem semmi.
– Én speciel nagyon kedvelem – szólalt meg bennem az önérzet.
– Majd kinövi.
– Remélem, soha.
– És mit keres itt? – kérdését roppant tolakodónak éreztem, s feltett szándékom lett, hogy ne hagyjak semmilyen kisebbrendűségi komplexust eluralkodni magamon. Harapós lettem, amit egyedül csak Apostol vett észre, egy cseppet elvicsorította magát.
– Kérdése, kedves Jézus, igen bonyolult. Reméltem, ön választ ad rá.
– Már honnan kellene nekem tudni, hogy ön mit keres a konténerben? – ebben a pillanatban Jézus nagyon is emberi volt.
– Áááá!… Ön a konténerre céloz. Nos, az egészen más dolog. Tulajdonképpen azért lakom a konténerben, mert fontos kérdésekre keresem a választ.
– Úgymint?
– Úgymint, érdemes-e civilizált emberek között civilizált életet élni.
– És, érdemes?
– Amíg nem kell velük beszélgetni, feltétlenül.
– Akkor maga olyan embergyűlölő filozófusféle.
– Nem, én szellemi szabadparaszt vagyok.
– …?
– És nem nyilvános szociológiai adat.
– …?
– És láthatatlan szendvicsember.
A szerző további írásai
2 / 3 
