Kőrössi P. József
A mostani telihold mindig megvisel - Interjú Cs. Gyimesi Évával
Adott volt a minta: a felmenőkben, úgy tűnik, három ágon nagyon működött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte őket. Legegyszerűbben szólva: bizonyára jobb, előnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgető kárpát-medencei országokban. Ebből az is következett, hogy nagyon vigyáztak az „anyanyelvre” minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, főként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyanynyira, hogy nekem ők lettek a mérce „nemzeti öntudatilag”. A családi titkokat – származás, névváltoztatás – csupán utólag méltóztattak közölni, amikor túlságosan nyomozni kezdtem az ősök után.
Persze, volt közöttük, aki sokadik nemzedékként beszélt magyarul, de a román nagyanyám és a német nagyanyám az első generáció volt, aki magyarul beszélt.
K. P. J.: Tizenegy éves voltál ’56-ban.
Cs. Gy. É: Hatodik osztályos voltam. Egyrészt túl hamar értem, szenvedélyem volt az olvasás. A mai neológ zsinagóga mellett, a régi jesiva volt az iskolánk. Már az első négy osztályban feltűnt, hogy hétvégén ortodox zsidók gyülekeznek a jellegzetes viseletben, meg neológok is, furcsa volt a fekete ruha kalappal, nyáron. Utóbb rekonstruáltam, hogy a mi földszintes két épületünk lehetett a héder, ahol azelőtt tanultak a zsidó hitközség gyerekei. Most ez a Deportáltak Temploma, emlékhely.
Nagyon személyes emlékem is van 56-ról. Odaszorítottuk a fülünket a nagyon rosszul hallható, recsegő rádióhoz. Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor szóltak azok a súlyos zenék, az Egmont nyitány, a Sorsszimfónia. Később az „Oly távol, messze van hazám…” Az akkor hallott zenékre ma is felkapom a fejem. Az utolsó fázisban, amikor ötvenhat novemberében jöttek a szovjet csapatok leverni a forradalmat, az iskolában röpcédulákat gyártottam, ami nem egy „heroikus izé”, inkább gyerekes virtuskodás volt, és van neki egy csattanója. Csattanója, szó szerint. Én mozgalmárnak születtem, de sosem lennék politikus. Mozgalmár? Igen, hát egy ilyen akár illegálisan is szervező vagy szerveződő valaki, aki minden rendszerben kritikus lény szokott lenni, illegalitásban szervezkedik. Kritikus, következésképpen protestál. Néha engem is bosszant, miért születtem ily túlzottan kritikusnak.
Szóval, megírtam-rajzoltam a röpcédulákat – Éljen a magyar forradalom! –, piros, fehér, zöld keretbe foglaltam, zászlócskákkal díszítettem. Ez volt az én tiltakozásom a szovjetek ellen. Nem akkor csináltam, amikor kitört, hanem, amikor már jöttek be. Valaki felhívta a figyelmét az egyik nagybátyámnak, hogy hülyeségeket művelek az utcán, mivel szórni kezdtem őket a Kismezőn. Jött szembe velem a lejtőn Zoli nagybátyám, elkapott és adott két nagy taslit. Innen eredeztetem én, hogy miért nem kell nekem magyar igazolvány. Megkaptam én akkor a nagybátyámtól, s azt ilyen „csattanós” formában éltem át.
Utána jött a represszió, meg voltunk félemlítve. Édesapámat valami miatt lecsukták, ami semmi összefüggésben nincsen ötvenhattal. Könyvelő volt, hibát találtak, hűtlen kezelést, könnyű volt ilyet találni. Gazdasági bűncselekmény címén ült másfél évet. Nagyon szomorú korszak következett, megszűnt a gyermekkorom, korrepetálni kezdtem hátrányosabb helyzetű iskolatársakat. Miután hazatért, felvételiztem a Brassaiba. Azután rehabilitálták. Akkoriban nem jutott semmire. Se ruhára, se tánciskolára, se cipőre… Nagyon szegények voltunk, nekem szánkóm sem volt, pedig a Kismező utca akkor kitűnő, kanyargós pálya volt télen. Könyveket csak kölcsönöztünk innen-onnan, és egy-szoba-konyhában éltünk 23 éves koromig. Négyen laktunk eleinte az anyai nagymamával, akinek semmi nyugdíja nem volt, édesapám tartott el mindannyiunkat. Édesanyám takarítónő, majd ruhatáros lett, nem volt képzettsége, csak az a hat osztály, a „polgári”. Tizenhárom évesen mentem a főtéri nagy üzletbe segíteni anyámnak a vödröt hordani, felmosni a padozatot. Jó lecke volt. Még a Gépész utcában laktunk, amikor otthoni munkát vállalt. Azt hiszem, a kézügyességemet fejlesztette, hogy szabadidőmben segítettem ezeket a zacskókat, meg mindenféle csomagolóformákat kézimunkával megcsinálni. Édesanyám sok kiló papírt cipelt haza, azután vissza az árut a munkaadónak.
K. P. J.: Nem feltétlenül szabványos, hogy egyszerű szülők gyermeke gimnáziumba jár, utána pedig egyetemre. Honnan volt a belső késztetés, hogy ezt a pályát ilyen körülmények között mégis elkezdd?
Cs. Gy. É.: Mindkét részről lehetett. Egyrészt édesapámtól, aki, bár az alapképzettsége szerszámlakatos, fiatal korában dolgozott a bukaresti repülőgépgyárban, német mesterektől is tanult. Akkor kenyérkereseti problémák is voltak, nagy volt a munkanélküliség az egész országban (1929–30). Tizenegy éves korától, téglagyári segédmunkásként negyvenkilónyi téglát hordott naponta talicskával órákon keresztül, hogy megszerezze a pénzt, legyen cipője, ruhája ősztől a piaristákhoz (a mai Báthoryba) iskolába járni. Végül azért maradt ki, mert nem bírta megkeresni azt a pénzt, ami a tandíjra kellett. Mielőtt megnősült volna, felnőtt fejjel, magántanulóként érettségizett a piaristáknál. A tanulási vagy feltörekvési vágy annyira megvolt benne, hogy észrevétlenül fejlődött olyanná, hogy mindenkivel tudott kommunikálni. Az utcaseprőtől egy diplomatáig. Édesapámban a másik ember iránti tisztelet, a részvét, a disztingvált szóhasználat hajlama nagyon erős volt. Elvégezte a pénzügyőri iskolát is Pesten, és egy ideig a fináncoknál szolgált magyar pénzügyőrként. Lehet, egyfajta „katonás” fegyelem is volt az, ahogy a tiszteletet megadta mindenkinek, mint mindennapi jócselekedetet. Cserkészparancsnok is volt a munkáscsapatban. Az, hogy tudott beszélni ilyen nyelvi regiszterben románul is meg magyarul is, bebizonyosodott akkor, amikor ’89 után külföldi diplomaták jöttek, apámat bemutattam nekik, és ő tudott beszélgetni velük. Büszke voltam arra, hogy ilyen jó ember és ilyen igényes. Édesanyámban inkább megvolt a tanulási törekvés. Neki az volt a fájdalma, hogy nem taníttatták, mert rá már nem jutott pénz, hanem három férfi után mosott, vasalt. Éppen ő, aki nagyon tudott volna… Volt nyelvérzéke, adottsága hozzá. A kislánykori frusztráltságát hurcolja magával: a testvérei végezhettek egyetemet, ő pedig nem tanulhatott. Ezt a sérülést mindmáig nem heverte ki, most 85 éves, és néha ezért sírja el magát. Okos asszony. (…)
A szerző további írásai
2 / 11 
