Kőrössi P. József
Bodor Ádám - Úgy gondoltam, kelepcébe kerülök, hogyha itt maradok
K. P. J.: Te 14 éves kiskamasz voltál, amikor őt elvitték, milyen képet őrzöl az azelőtti időszakból róla?
B. Á.: Nem volt túl közeli kapcsolatom vele, mert borzasztóan elfoglalt ember volt. Ami úgy nézett ki, hogy reggel elment otthonról és alkonyattájt tért haza. Amellett hogy bankvezér volt, korábban ő volt a pénzintézeti központnak is az elnöke, közgazdász szaktekintély volt és rengeteg bizottságnak a tagja vagy elnöke, azonkívül még a református egyházban is főgondnokként tevékenykedett, úgyhogy tulajdonképpen közvetett gondoskodása jutott nekem osztályrészül. Beszélgetni a börtön után tudtunk csak, amikor ténylegesen ideje volt erre.
K. P. J.: Őt olyasmivel vádolták, amit nem követett el, téged pedig olyasmivel, amit igenis elkövettél. Többek között azzal kezdődött, hogy mindenféle merényletekre készültél, és ez addig el is jutott, hogy a Lenin-szobrot Kolozsváron sósavval vagy kénsavval leöntötted. Aztán többen diákok szövetkeztetek, talán nyolcan, ha jól emlékszem, és röplapokat gyártottatok, amelyek a kommunista vagy a szocialista állam megdöntését célozták. Nem folytatom, mert azt akarom, hogy te meséld el. Tehát éppen tizenhat éves vagy. B. Á.: Nem, nem mesélem el, de próbálkozom. A Lenin-szobrot nem én öntöttem le, nem is emlékszem rá, hogy melyikünk volt, de mi voltunk azok, az kétségtelen. Azt hiszem, ugyanazon az éjszakán volt, amikor kiraboltuk a kémiai szertár egy részét nitroglicerin előállítása céljából. Az Egeres–Kolozsvár–Torda nagyfeszültségű villanyvezetéket akartuk fölrobbantani, mert kirándulásaink során tapasztaltuk, hogy ott a kutya se őrzi, tehát fényes nappal is alá lehet aknázni, kockázatmentesen elő lehet a szabotázsakciót készíteni. Hát az öt évben amit kaptunk ez is benne volt.
K. P. J.: Mit írtatok a röplapokra?
B. Á.: Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen…
K. P. J.: …zsarnoksága ellen.
B. Á.: Na látod, nem emlékszem pontosan. „Akik” – pontatlan, pongyola fogalmazás volt, azt hiszem, én is részt vettem benne –, „akik elhurcolják fiaitokat” – igazunk volt egyébként, hisz megtörtént –, „romba döntve családi életeteket.” Aláírva: „A Vezetőség”.
K. P. J.: Megmondom őszintén, az utóbbi tizenöt-húsz év egyik legfontosabb könyvének tartom, ami Magyarországon magyar írótól megjelent. Döbbenetes, drámai, nem lehet letenni, én kétszer olvastam el. És nemcsak azért, mert ilyesmit olvas az ember, hanem az a rettenetes báj, meg humor, meg irónia, amivel meséled ezeket a szörnyű történeteket, amelyekbe bele lehetett volna pusztulni. Hát egyesek bele is pusztultak. Olyan hihetetlen derűvel írsz és iróniával gondolsz ezekre az időszakokra. Itt is, ez a „vezetőség”, hát ezt hallgassuk meg tőled. Azért elég szörnyű volt úgy aláírni, nem? Amolyan korhoz illő aláírás volt ez a „vezetőség”.
B. Á.: Igen, úgy látszik, átragadt ránk is valami ebből. Kérdezz
csak bátran.
K. P. J.: Miután ez megtörtént, május elsején osztottátok szét ezeket a röplapokat, és alig néhány órával azután, hogy elkezdtétek, már tele volt a város rendőrökkel. Ti is rájöhettetek, hogy titeket, vagy legalábbis a röplapszórókat keresik, és akkor megszabadultatok ezektől a csomagoktól. Kapualjakba, parkokban padokra letettétek, és olyan szép fordulata lesz ennek a tettnek, hogy amikor elkezdik fölgöngyölíteni és megtalálják az embereket, előtte elmész a havasokba, egész életedet végigkísérik ezek a kirándulások a Radnai-havasokban. Nem menekülsz, nem szöksz, csak éppen vakáció van. Amikor viszont letartóztatnak, akkor a vizsgálati fogságban találkozol egy Kovács Attila nevezetű matematikatanárral, aki elmeséli neked, miért van itt. Szegény a kezébe vett egy ilyen csomagot, amit ti a padon vagy valahol letettetek, és őt akkor ezzel azon az éjszakán elcsípték. Tehát te akkor igazi lelkiismereti
válságba kerülsz.
B. Á.: Igen, másodszor lelkiismereti válságba, ugyanis először pánikba estem, hogy éjszaka álmomban kikotyogom, hogy az én röpcéduláimat szedte össze, ugyanis azt mondta, hogy ha valaha kiszabadul, egy célja lesz az életben, hogy fölkutassa ezeket a tekergőket… Napi rendszerességgel verték ezeket a szegény embereket, hárman voltak. Egész addig, amíg egyikük bevallotta. Részletes vallomást tett, és szerencséjükre nem volt egyeztethető a társainak a vallomásával, de az biztos, ha akkor néhány hónappal később nem tartóztatnak le minket, még egy-két évig benn tartják őket. Egész biztos, mert a cél az volt, kideríteni az igazságot. Úgyhogy ők rettenetesen megszenvedtek, aztán lett egy fura kis epizódszerű befejezése ennek az egész történetnek. Ezt a Kovács Attilát kiengedték a cellába való érkezésem után egy-két nappal. Persze nem véletlenségből kerültem én ugyanabba a cellába, hanem a felügyelő közben a kukucskálón leste, hogy mi ismerjük-e egymást vagy sem. Ez egy próba volt, hogy mi történik, amikor mi találkozunk. Lehallgatókészülék aligha volt még abban az időben, úgyhogy csupán ilyen személyes tapasztalati adatgyűjtésről lehetett itt szó. Na már most kiengedték, amikor evidenssé vált, hogy semmi közünk egymáshoz, és az igazi tettesek egyike én vagyok. Körülbelül jó másfél évtized után Kolozsváron a Periºor nevű kocsmában álltam sorba rumért, amikor valahonnan a kocsma mélyéről egy asztaltól Palocsay Zsigmond költő integet, hogy üljek hozzá. Odamegyek hozzá a rumommal, és akkor Zsiga, akinek fogalma sem volt, hogy éppen kivel ültem együtt, azt mondja, nézd meg, itt van egy kedves barátunk, aki értünk ült. Mondom, egyikükkel én is ültem, egy Kovács Attilával. Azt mondja a pasas: hát én vagyok az… Teljesen meg volt öregedve, nem mondom, hogy pont ebbe az eseménybe, de aztán úgy is hallottam később, hogy komoly bajok történtek vele. Pszichiátria, satöbbi. Ilyen apró vérfagyasztó kalandok tarkították a hétköznapjainkat.
A szerző további írásai
2 / 9 
