Bogdán László
Vaszilij Bogdanov
Vaszilij Bogdanov (1895–1982) méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének jelentékeny része egészen a legutóbbi időkig lappangott, de aztán előkerültek a költő füzetei, és unokája, Tatjána Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztikatanára megkezdte a szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának közreadását, magyarázó jegyzetekkel természetesen, amelyek sokat elárulnak a korról és a váltakozó irodalomfelfogásról, s arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik a költő biográfiáján is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent (Üvegvilág, 1917, Árnyak délutánja, 1919) 1916-ban vette feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek (édesapja tüzér tábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták lőtték le nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg… „A család körül – Andrej Belij szerint – körözött a halál fekete madara!”) Bogdanov és felesége a húszas évek elején mégis úgy döntött, barátaik kifejezett ellenkezése dacára is, hogy hazatelepszenek. Szentpéterváron, 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú támadások kereszttüzébe került, s az irodalom peremére sodródott, verseit nem közölték, Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott regényeinek fordításából élt, s következő könyve, A szuzdáli harangok negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhetett meg, alaposan kiherélve, ami el is vette a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak íróasztalfiókjának írt… Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazása volt… Imádott leánya, Tánya, még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmadtitkárához és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmét következetesen visszautasították, míg kevéssel halála előtt, 1979-ben mégis kiengedték, s néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeleyben, megismerkedett Milosszal és Robert Lowellel, mindketten kiálltak versei mellett, s az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is jegyezték… Mi most a Tatjána Bogdanova gondozta kritikai kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész hozzáférhető életművét s unokája életrajzát is lefordítani…
Vaszilij Bogdanov: Tánya rajzfüzetéből (Vaszilij Bogdanov szibériai verseiből)
1
Egy fél bokor,
cinegék,
lángoló fák,
rénszarvas.
Málnavész,
vonatok
felfordulva.
Egy farkas,
bárányokkal
ölelkezve.
Törpék,
a futórózsáikat
mozsárban
összetörték.
2
Medvék köröznek egy
rénszarvas körül.
A rénszarvas énekel nekik.
A három bocs örül
3
Két jávorfácska
Repül az égen.
Cinkék kerengenek,
lombjaik sűrűjében.
4
Róka lopakodik,
Vágottasban.
Fajdkakasok dürögnek
Május van.
5
Egy nagy állóóra,
fehér nyírfák között.
Nagymutatója elveszett,
a kicsi a hatoson áll.
Mögötte sólyom repül,
a sárga nap felé,
fellegek takarják el
a havas csúcsokat.
A háttérben valami
zöldes sárgás
szörnyeteg gomolyog.
A tavaszi szél.
6
Bíborló rózsakert közepén pavilon,
körötte szökőkút villog alkonyi fényben.
Itt fürdik a sárkány, tüzet fúj hét szájából,
őrjöngve forralja a szökőkút vizét.
Amikor ezeket a verseket megmutattam édesanyámnak, nagyon meghatódott, s a következő évben, amikor hazatértünk Pétervárra, megkérdezte Léna nagymamától, hogy megőrizték-e szibériai rajzfüzeteit. Nagymamám mosolygott és előszedte egy szekrény mélyéről a füzeteket, és megcsodálhattam mama fakuló és különös rajzait. – Tatjána Bogdanova
Bogdán László fordítása
Vaszilij Bogdanov: Odüsszeusz hajóját várja (Vaszilij Bogdanov szibériai verseiből)
Ma Szibéria tenger, hullámoznak a sztyeppék,
hajók tűnnek homályba, ködkürt szól szüntelen.
Bizonytalan az ember, szomorúak az esték,
virágba, kőbe, fába, bokorba, málnavészbe
bújna, de nincs menekvés, nincs hova menekülni.
Hát várja a hajóját, hisz érte felelős még,
és ott vannak a társak, haza kell vinni őket.
Őt is várja az otthon. Hűséges Pénelopé?
Dagadó vitorlákkal siklani őszi tájban,
Lehetséges-e még? Továbbmehetne innen?
Körötte zúg, morajlik szibériai tenger,
ha várt hajója megjő, árbochoz kötözteti
magát, de viaszkot nem, kócot se dug fülébe,
hallani akarja még a szirének énekét.
De a hajója késik, fekete felhők úsznak,
barátságtalan égen, eltakarván a holdat,
máris nyakunkon liheg, a vámpír éjszaka.
Ahonnan nem nyílik út, rejtelmes szigetére,
gomolygó ködbe tűnik, most vész el Ithaka.
Odüsszeusz viszonylag sokat szerepel nagyapa verseiben, itt az azonosulás már csak azért is létrejöhet, mert önkéntes szibériai száműzetésében ő is egyre távolodik Ithakájától, Szentpétervártól, és kérdéses az is, hogy valaha visszatérhet-e imádott városába. – Tatjána Bogdanova
Bogdán László fordítása
