Dan Beáta
Sertésvilág
A járda másik végén mindig leste valaki. Állt és nézett fel az első emeleti erkélyre. A tömbházak sűrűjében hol elveszett, hol árnyként meg-megjelent, majd homályos semmivé olvadt. A konyha ablaka arra a bizonyos erkélyre nyílt. Odabenn fanyar meleg terjengett, édes sütemény illata, tisztítószer bűzével keveredve. Megszokott ízvilága a mindennapi magánynak. Lányok és szülők osztoztak a háromszobás komforton. Egy magas, szomorkás barna lány – akiről azonban könnyen megfeledkezik a sertésvilág – és egy köpcös, fanyalgó szőke nőstény, Anna. Egyetlen pontban sem különbözött a halandó ember vonásaitól. Minden stimmel: a fej, a nyak, a váll, a gerinc, a tartás, a mozgáskoordináltság teljes egésze. A figyelő tekintet közülünk valónak titulálja.
Hamar áttérünk egyik életfázisból a másikba. Átváltozásaink sora az egyetlen kétségbevonhatatlan lét-affirmáció. Halmozott kishitűség elviselhetőnek neveznünk világunk dimenzióit. Anna azonban megtette: élete valós csodák ámulatba ejtő harmóniájaként olvadt egybe. Gyermekként, lányként, anyaként e kishitű, elviselhető világról álmodott. Legyen. Azonban semmi sem adatik bér nélkül, e világ zálogát tehát firtatnunk illik. A változást követheti-e a teljes átváltozás, magában hordozván a deformált lét tézisét? Abszurdum feltételezés. Annánkat amúgy sem érdeklik az efféle bonyodalmak, ő csak élni akar. Hímek társaságában jókedvű tivornyák hősnőjévé válni igazi kihívást jelentett számára. Minden porcikája megremegett, ha valaki rávicsorított, avagy ömlengő mendemondákkal csábítgatta. Tőle soha semmit sem kellett kétszer kérni, az első jöttment is hamar kegyenccé vált, és odaadó nőstényként, Anna kielégítette a leghétköznapibb férfivágyakat is.
Az óra mutatója monoton lustasággal dobálta magát egyik percről a másikra, eltelt a hamvas leánykor, elkezdődött az asszonyélet. Anna örömteli kihívásnak vélte a várva várt menyegzők sorát. Hol habfehér ruháról, hol cirádás fejkötőkről ömlengett. Végül minden jóslat beteljesült. Az esküvők lavinái megindultak, és mi bambán csodáltuk az egyszerű lelkek dáridóit. Rendben találtatott a vendégek ünnepi öltözete, a fényképész unott tekintete, a nászmenet kígyózó sora – az irigy közhiedelem. A szélesre tárt templomkapun bepréselődött a tömeg, elöl a mi köpcös szőke leányzónk, mellette egy jól öltözött idegen. A falak kellemes hideget árasztottak, a nap kacéran belibbent az oltár mögé, hogy meglesse a titkot. Ők ketten a helyükön álltak, a harmadik előlépett a színfalak mögül és elmormolta a hitehagyott dogmák hitvesi szavait, majd felszólította a párt: „Mondjátok utánam”…
…És ott ültem a keskeny fapadon, előttem sárgás leves émelyítő szaga terjengett, szomszédom poharát lestem – a bor savanyú, a hús rágós, a torta vizenyős, a zene rivaldahangulatot teremtett. Az átváltozás tehát maga után vonta a deformált lét tézisét. Anna azonban rendületlenül habzsolt és nevetett. A zajongó tömeg többszólamú morajlása elmosta az asszony hörgését. Valahogy természetesnek tűnt e furcsa alaphang, mi is elsiklunk felette.
A várakozás idejétmúlt erény. – Lehetnék divatosabb! – gondolta az asszony, és cselekedett. Két hónap múlva gyereket várt, majd szülni készült. A várandósság váratlan körülményekkel párosult. Az anyaméh rejtélyes viselkedése meglepte őt, valahogy másmilyennek képzelte, egyszerűbbnek; talán elviselhetőbbnek. Most először részese volt a csodának, de nem érzékelte, csak a fájdalmat és a félszt. Ez maradt. Hol vannak a házasélet örömei, az anyává érett ember boldogsága? Tudattalan. Anna vemhes nőstényként kihordta kicsinyeit, majd steril körülmények között megellett. Bájos jószágok láttak napvilágot. Bumfordi fürtök, kék szemek, rózsaszín küllem, minden a kor gyerekdivatjára teremtetett. Anyjuk büszkén mutogatta kicsinyeit, apjuk pedig gőzös igyekezettel bizonygatta, hogy az ő véréből lettek – igaz –, mindhiába. A cinkos tekintetek át meg átbeszélték az estet, és mindenki tudta, de senki sem nyilvánította ki kételyeit. Megmaradt a hiteles jókívánság: „Szép is a nagy család!”
Családi házba költöztek: öt szoba, kis udvar, kocsifeljáró, meg ami kell. És megvolt, ami kellett, csak a figyelő tekintet maradt el. Annát nem leste többé, eloldalgott, és talán keresett magának egy másik (lányos) erkélyt. Kár érte… sóhajtozott a köpcös szőke, hisz neki ígértem, de ő az idegent választotta.
