László Gyopár
Kicsik vagyunk (Shane Acker 9 c. animációs filmjéről)
…facsarodik el a szívünk Shane Acker műve, a 9 című animációs film láttán. Az emberiséget képviselő és a földet az emberi irányítás alól elszabadult gigantikus robotoktól megmentő kilenc picike zsákbábu ugyanis kiváltképp megejtőre komputergenerálódik az alkotók „kezei közt.”
Sok rosszat lehet írni (és írtak is már) a jobbára klisékből építkező történetről meg az azt életre keltő agyonhasznált sztereotip karakterekről, már csak csuklóból is, hisz ez egy amcsi film. A CGI műfaj sem igen nyitogatja a szíveket, abban sokan már-már a „tücc-tücc” zenék értéktelen, kommersz, jeges ürességét vélik felfedezni, ők nosztalgiával gondolnak Walt Disney utánozhatatlan bájjal és szelídséggel „korcsolyázó” kétdimenziós figuráira.
Pedig jó volt látni, a digitalizált eszközök még önmagukban nem teremtenek lélektelenséget, – hogy a filmre apropózzak – a technika nem veszi át teljesen az uralmat; a valóságban nem szabadul el az emberi szív irányítása alól. Hisz az érzékletesen ábrázolt, üresen kongó, posztapokaliptikus világban bolyongó kilenc kis teremtmény esélytelen kicsinységében, szedett-vedett rongy- és madzag-pompájában, öntudatlan alázatában (vagy lealázottságában) az emberre, önmagunkra ismerhetünk – amúgy „odaföntről” nézve. Amint, némi frankensteini tragédiát lebegtetve maguk körül, a csöppnyi stitchpunkok (angolul így nevezik őket) megpróbálkoznak a túléléssel, tökéletlen, naiv egyszerűségükben szépek, jelentéktelenségükben szánandók. S hogy ennek ellenére is nekiszaladnak a rájuk osztott aránytalan feladatnak, hívek maradnak a hollywoodi hősmítoszhoz és az általános nagy mese forgatókönyvhöz: a Jó – bármily esélytelen – végül győzelmet arat a csúf Gonosz felett. (Ne fanyalogjunk, gondoljuk el, mi van, ha nem a Jó győz?)
A film leginkább művészi kidolgozásában, látványvilágában könyvelhet el sikereket. A képi világot legjobban a sziniszter szóval jellemezhetjük; komoly, színes szürkék dominálnak, misztikus lilákkal, pinkekkel; a haláli csöndben sokat sejtetőn „mesélnek” a neszek, zajok. Ebben az egyenesen depressziós közhangulatban a hangyányi rongybábok harca a rosszindulatúra vaskohászolt monstrumgépek ellen gigászi küzdelemnek ígérkezik. Olyannyira, hogy ezt már nem is igen hisszük el. Bizony kár, hogy a film hátralévő háromnegyed részét a rendező az unalomig ismert, klisészerű akciójeleneteknek szenteli. Ennnek folyamán az ellenséges csapatok kötelező módon több mérkőzést is lejátszanak, hogy végül a nagy robbantós fináléban úgy tűnjön, a megfogyatkozott, ám töretlen lendülettel harcoló „csipet csapat” immár becsületesen alágyújtott a buta főmasinának. S ezalatt a megragadóan felvezetett mese a számítógépes játékok szintjére degradálódik.
Mint említettem, a történetben van azért lélek, sőt, fő témájának tekinthető; nemes cél buzog a készítőkben – mondhatjuk. A rongybabák eredetére és küldetésére vet fényt az enyhén bibliai zamatú jelenet, amelyben kiderül, hogy a gépeknek és a zsákemberkéknek egy és ugyanaz a Teremtőjük: a megfáradt, omnipotens tudós. De míg az előbbieket pusztán az emberi intellektus mozgatja, a kilenc primitív babába szó szerint lelket is önt alkotójuk. A sajátját. Lassú halálra ítéli így önmagát, talán egyfajta felelősséget vállalva azért, amiért pusztulást hozott a világra.
Ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk a konvenciót, miszerint a hollywoodi álomgyár egyik termékét fogyasztjuk, alávetjük magunkat a jellegzetes, hatáskeltő filmzene irányításának, rokonszenvezünk a stitchpunkokkal, és elámulunk a csillagos tízest érdemlő, fantasztikusan precíz animációs munkán, érdekes, elvarázsolt mozis élményben lehet részünk. Merem állítani, a film 79 perce alatt a konzervatívabb rajzfilmkedvelők is rájönnek, a 9 emberfeletti tökélyre komputerizált lényeinek éppúgy lehet drukkolni, mint a 101 édi-bédi dalmát kiskutyának anno.
