Horváth Gizella
Fare Mondi (53. Velencei Biennále – 2009)
A The Collectors apró meglepetései közé tartozik például Elaine Sturtevant képének felhasználása. Sturtevant vérlázító produktumának kiállítása (Frank Stella fekete korszakához tartozó képének másolata) már önmagában és figyelemfelkeltő ebben az eladásra szánt családi házban. Ezzel a gesztussal Elmgreen & Dragset fordított egyet a csavaron: Elaine Sturtevant konceptművész kortársakat másol, annak érdekében, hogy az eredeti-másolat kérdését vesse fel, olyan művek esetében, amelyeknek már az előállítása sem a „mancs” ügyességének kérdése. Valaki úgy fogalmazott, hogy bármelyik művészt lehet másolni, kivéve Elaine Sturtevantot. Elmgreen & Dragset nem is másolják: egyszerűen beépítik a képet tárgyként saját alkotásukba – nem Frank Stella képét, hanem Sturtevant másolatát. (Elaine Sturtevant: Stella die Fahne Hoch! 1990.)
A biennálén a legérdekesebbek talán azok a világok voltak, amelyek a művészet határain (innen vagy túl) helyezkedtek el. Ezek közül kettőnek is van román kötődése: az egyik André Cadere világa, a másik pedig a 72-es troli világa úgy, ahogyan azt Ştefan Constantinescu látja. André Cadere román művész, aki 1967-ben kivándorolt Párizsba, ahol élete utolsó tíz évében leginkább az tette híressé, hogy sajátos tárgyait (különböző méretű színes hengerek) vándorművészként bárhol kiállíthatta, kiállította: galériákban és kocsmákban, de előszeretettel mások kiállításain, hívatlan résztvevőként. Fakorongokból készült hengerei pimaszul és vidáman kacsintanak rá a látogatóra, váratlanul felbukkanva a biennále különböző termeinek sarkában.
Cadere besettenkedik bárkinek a világába, hívatlanul, de ártalmatlanul. Ezzel szemben a 72-es trolin játszódó esemény berobban világunkba, kényelmetlenül érint bennünket, megdöbbenünk és elszörnyülködünk, és nem tudunk sem védekezni, sem hitelesen viselkedni. Legalábbis Ştefan Constantinescu szerint, aki beültet egy színészt a trolira, és eljátszat vele egy telefonhívást, pontosabban többet, amelyekben a férfias férfi (bărbat de bărbat) a legagresszívebb hangon számon kéri a nőtől (feleség, barátnő, nem derül ki), hogy miért nem vette fel a telefont, kivel volt és mit csinált – több percen keresztül, szitkozódva, fojtott indulattal, trágár nyelvezettel és nyílt fenyegetésekkel (megöllek, feldarabollak, halálra verlek stb.). A kamera nem mozdul, látjuk a férfit és a mellette ülőket, állókat: egy idősebb nőt, férfiakat, nőket, akik teljesen ledöbbenve úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, még csak rá sem néznek a beszélőre, abban az infantilis hitben, hogy ha nem vesznek tudomást a fenyegetésről, két ember embertelen viszonyáról, a nő teljes kiszolgáltatottságáról és a férfi állatias indulatáról – akkor ezek nem is léteznek. A történet kitalált, a telefonáló férfi színész, minden más a mi romániai valóságunk normalitása. A mi világunk.
Végül két olyan világról szeretnék szólni, amelyek úgy teremtik meg művészi létüket, hogy bizonyos értelemben megszüntetik azt. Az egyik a szlovák pavilon világa. Ezt Roman Ondák úgy rendezte be, mint a Giardini természetes folytatását, olyannyira, hogy a gyanútlan látogató akár keresztül is mehetett rajta anélkül, hogy észrevegye, hogy itt egy nemzeti pavilon van. A cím (Loop) jelzi, hogy itt a valóság és művészet egymásba fordul, a művészet egy hurok a valóság útján, illetve a művészet visszatalált a Természethez.
A legjobb művésznek járó Arany Oroszlán díjat idén Tobias Rehberger kapta, a Cafeteria, azaz Kávézó című alkotásáért. A Cafeteria színes, geometrikus, vidám, fekete-fehér csíkos, valóban jól kitalált, mutatós. Egy gond van vele: nem egy kávézó utánzása, hanem egy igazi kávézó, ahol az olasz eszpresszó két euróba és a briós másfél euróba kerül. Az idei legjobb művész kilép a múzeumból, majdhogynem kilép a Giardiniból, és úgy hirdeti a művészet világát. Vagy a művészet világának halálát. Stílszerűen, ha már Velencében vagyunk.
A szerző további írásai
2 / 2