Majoros Enikő
(Téli) Ádám
Ezzel a mondatával Éva elgyengült, és úgy érezte, feladta önmagát. Feladott minden olyan Évát, aki rögvest visszakérdezett volna:
– Miért? Mondd: Hogyan vannak a dolgok? Tényleg nem érdekellek? Minden hódítás hazugság?
Úgy érezte, elárult valamit, amit nem tudott fogalmilag kifejezni, valamit, ami eddig kéznél volt, ha az időszakos Ádámokat látta téblábolni. Elárult minden olyan női mosolyt, mely képes a banális helyzeteket félretéve továbblépni, csak úgy könnyedén.
Sohasem értett egyet a gondolattal, hogy egy nő csak befogad és elfogad. Nem akart nagy változásokat. Energiájából fakadóan jól érezte, hogy nem is képes döntő lépések megtételére. De ez a helyeslő, alávetett magatartás megrémítette. Ez nem ő volt, ez egy belső Éva volt, mely megnyilvánult, amely hitt a férfi és a nő közös párbeszédében.
A párbeszéd valóban rímelt, de Éva és Ádám mégiscsak külön dialógust folytatott. Ádám válogatott, Éva pedig jelentkezett. Ádám a közhelyes kijelentések közül kereste a megfelelőt, a jól bevált sablonos szöveget, melyben összegezheti, hogy ő tudja, mikor miért provokál ki elfogadható élethelyzeteket, gesztusokat, párbeszédeket. Mert a kijelentés szerint, elfogadhatatlan gesztus, párbeszéd nem létezik. Éva pedig válaszolt a közhelyszerű gondolatra. Holott elnevethette volna magát, vagy bájos mosolyt erőltetve mondhatta volna:
– Nem fontos…
Sőt, távozhatott volna egyszerűen, válasz nélkül, csak úgy (téli) Évaként. De így, a nevetségessé vált Éva hazament és magára zárta az ajtót.
Nevetséges… Volt kulcsa, volt ideje, és rendelkezett a modern nőre mért egészségi állapottal. Néha gesztusaiban felfedezhető egy bizonyos ősi, anyai jelleg, mellyel azóta sem tud mit kezdeni.
A szerző további írásai
2 / 2