Szilágyi Aladár
A költészet kellemetlen dolog (Beszélgetés Borbély Szilárd íróval)
B. Sz.: Hát igen… Bár komolyan vettem, hogy csendben kell lenni és eltűrni mindazt, amit az új világ rákényszerít a költőkre, az írókra, akárki másra, de rájöttem: nem természetes dolog, hogy az irodalom, a kultúra értelmezése ne hagyjon nyomot. Olyan irodalmat, olyan írásokat várnának el a magunkfajta íróktól-költőktől, amelyek távol maradnak attól, hogy megértsék, hogy értelmezni akarják a valóságot. Ez így nincs rendjén, és azt gondoltam, valamiképpen nyomatékosítani kell, hogy a művészetnek, az irodalomnak nem politizálnia, de értelmeznie kell, nyomot kell hagynia azon a világon, ami körülveszi. Hozzá is kell nyúlnia valamiképpen ehhez a világhoz. Kézenfekvő módon adódott az, hogyha ehhez „nincsen nyelv” a költő számára, akkor maradnak az olyan eszközök, mint a publicisztika, a sokféle civil, polgári aktivitás, melynek keretében ki lehet fejteni ezt a hatást, és nem menni el csendben, szó nélkül olyan dolgok mellett, amelyek fölháborítóak.
Sz. A.: Leírtad, hogy Magyarország, a magyar politika rossz játszmákat játszik a polgáraival – ez mind a két oldalra vonatkozik. Vezetőik képtelenek az együttműködésre, de a társadalomnak is a szemére vethető, hogy szavazataival fenntartja ezeket az erőket. Pillanatnyilag mi a helyzet, van-e remény a változásra?
B. Sz.: Semmi nem változott, azt gondolom. A rossz játszmák beidegződése társadalmi gyakorlattá vált, a közhangulaton érzékelhető a mélységes elégedetlenség. A társadalom inkább az utóbbi két évtized elfelejtését, kidobását szeretné, noha az elmúlt húsz évnek jelentős értékei vannak. Mély a csalódottság. A politikai elit és általában az elit fényévekre került a magyar társadalom egészétől, teljesen elszakadt elit irányítja az országot, a pártok nem kommunikálnak egymással, a választóikkal, a társadalommal, a pártok, a képviselők nem „képviselnek”. Ez a jobb- és baloldalra egyaránt érvényes. Kialakultak a rossz játszmák: a politika nem akar tudomást venni a társadalomról, a társadalom meg nem akar tudomást venni a politikáról. Ezért van a korrupció és minden más betegség, amitől nem tudunk szabadulni.
Sz. A.: Úgy vettem észre, hogy eléggé kritikusan viszonyulsz a magyar kultúrához is, akár a múltjához, akár a jelenéhez, hiszen értékelésed szerint „sokfélesége, gazdagsága ellenére eléggé egyoldalú”. Erről az értékítéletedről szólnál néhány szót?
B. Sz.: Egy esszémben próbáltam kifejteni, hogy a kritika az arról szól, hogy a magyar társadalom, a magyar kultúra, politika és közélet egy nagy-nagy sokk, Trianon után vak akart lenni és süket mindarra, amire választ kellett volna adnia. Az elmúlt nyolcvan évben a magyar társadalom nem adott válaszokat, magyarázatokat arra, hogy vajon ez egy isteni átok volt-e, valamifajta sorcsapás, avagy a történtekben van felelőssége a magyar kultúrának, a magyar társadalomnak, a magyar eliteknek. A felelősség vállalásával, a felelősségről való gondolkodással a hivatalos magyar kurzus soha nem szembesült. Nem tette meg a Horthy-korszakban, tabutéma volt a Kádár-korszakban, és az utóbbi húsz évben különböző politikai gyanúsítgatások miatt ugyanúgy nem mert szembenézni azzal, hogy miután Trianont követően Magyarország homogén, egynyelvű országgá vált, az idegenséget miképpen tudja elviselni, hogyan tud szembenézni vele. A soknyelvű, soknemzetiségű Nagy-Magyarország eltűnéséért pedig csak a külső hatalmakat, az utódállamok politikáját, sunyiságát ostorozta, de hogy neki mi volna a felelőssége abban, hogy ez így történt, azt letagadta vagy tabusította.
A szerző további írásai
2 / 7 
