Potozky László
A temetésjáró asszony
Attól a naptól kezdve a karosszékből való egyhangú nézelődés várakozó megfigyeléssé minősült át. Most már nem a temető volt tekintete bolyongásának fő színtere, inkább az úttest az ablakból is látható rövid szakasza. Valahányszor feltűnt a fekete autó, és szállingózni kezdtek a fekete emberek, Szálki néni magára kapkodta az előre kikészített fekete ruhát, és már kopogott is lefelé a lépcsőn.
Néhány tízezres település lévén, a városnak ez volt az egyetlen temetője, így Szálki nénire hamarosan felfigyeltek az emberek, minden második-harmadik temetésen akadt olyan, aki már jó néhányszor látta. A leghátsó sorokban állt, meghúzta magát a fekete ballonkabátok és széles karimájú kalapok mögött, alkalmanként, ha hozzá hasonló, magányosnak látszó idős hölggyel találkozott a tömegben, mellészegődött, és végigbeszélgette vele a szertartást. Fesztelenül mesélt: ha gyerekekre terelődött a szó, részletesen nyilatkozott balul kiütött kaparásáról, házassága kapcsán nyíltan beszélt erőszakos férjéről és annak munkájáról. Sosem mulasztotta el megérdeklődni, hány éves volt a halott, hirtelen vagy hosszú szenvedés után hunyt-e el; ha idős ember feküdt a koporsóban, elismeréssel nyugtázta a megélt szép kort, de sajnálkozni is tudott a korai távozásokon és végzetes betegségeken. A búcsúztató adagio hallatán pedig állandóan elsírta magát. A kisváros lakosai hamarosan úgy kezdték emlegetni, mint a temetésjáró asszonyt; íme valaki, aki, még ha csak közvetve is, de örül a halálnak, és mégis, ezért képtelenség elítélni őt. Egyesek azt rebesgették, alkoholista, és a temetőkapunál osztogatott pálinka miatt látogatja a temetéseket, de viselkedése megcáfolta a légből kapott vádakat: sosem fogadott el még egy szelet kalácsot sem, a szertartás végeztével elsőnek hagyta el a temetőt, mintha röstellné, hogy más bánatát saját szociális, társalgási igényei kielégítésére aknázta ki.
Egy alkalommal feltartóztatták a kapunál, nem akarták továbbengedni, amíg nem visz magával legalább egy fél kalácsot. Megrémült, amikor egy nő a nevén szólítva győzködte, fogadja el, ekkor döbbent rá, őt több ezren ismerik a temetésjárása miatt, és ki tudja, mi lehet róla a véleményük. Szégyenkezve menekült vissza lakásába, és bármennyire feldúlta is, elhatározta, hogy többet nem megy le egy temetésre sem, beéri az ablakból való nézelődéssel. A következő temetés, amelyen részt vesz, az csakis sajátja lesz.
Nehéz volt újból a négy fal között, érdektelenné vált az úttest, a temető megfigyelése, a várakozás kellemes szorongásának helyére kielégíthetetlen, keserű sóvárgás nyomult. Naphosszat sétáltatta tekintetét a temető ösvényein, új sírköveket, frissen koszorúzott hantokat fedezett fel. Jelen volt nagy részük létrejötténél, mégis, most szinte elképzelhetetlen, hogy ő valaha is ott járt. Már nem is vágyott a gyásznép tagjai közül kikerülő beszélgetőtársakra, beérte volna csupán azzal, ha a temető ösvényein sétálgathat, és végigsimíthat a csiszolt vagy éppen érdes sírkőmárványon. A temetőre mint élettérre, és nem mint jövendőbeli, végleges lakhelyre tekintett. Képtelen volt visszaszokni az állandó bent ülésre, kényelmetlennek érezte a fotelt, az ablakon beverő fény sértette a szemét. Valahányszor gyásznép gyülekezésére lett figyelmes, elhúzódott az ablaktól, csak akkor nyitotta meg résnyire az ablaktáblákat, amikor úgy sejtette, most játsszák az Albinoni-adagiót. Ez a szomorú darab jó emlékeket ébresztett benne, ilyenkor a kibeszélt mondanivalót követő beteljesültség szorítását érezte valahol a gyomra környékén, ott, ahol a lelkét sejtette. Ismét csak bevásárolni járt le, valahányszor elhaladt a temető előtt, azon kesergett magában, férjét miért távoli szülőfalujába és nem ide temették, akkor legalább néhanapján lenne ürügye lejárni a temetőbe, hogy ápolja a sírt.
Napokig kelesztette magában a gondolatot, amíg megadta magát neki. Kivárta a késő délutánt, olyankor már senki sem járt a sírok között, az őr pedig, úgy tudta, csak sötétedés után érkezik. Bandukolt az ösvényeken, ha gondozatlan sírra akadt, kitépte a burjánokat, lesöpörte a kiszóródott földet, leszedte és eldobta a megfakult, elszáradt koszorúkat. Sajgó lábbal-derékkal, mégis boldogan tért haza.
Egyszer azonban, amikor épp egy elhagyatott sírról gyűjtötte össze a fonnyadt virágokat, egy hang riasztotta meg. A temetőőr volt az, elmondta, régóta figyeli ügyködését egy üres kriptából, már az egész gondnokság, sőt, a sírtulajdonosok is tudnak róla, köszönettel veszik munkáját, és szeretnék valamiképpen anyagilag is meghálálni. A temetőőr bárhogy erősködött, nem tudott pénzt rátukmálni, van neki nyugdíja éppen elég, mondta. Ekkor a temetőőr megkérdezte, miért maradozott el mostanában a temetésekről, hisz senkit sem zavart, jöjjön el ezentúl is nyugodtan, és utána járuljon a toros asztalokhoz, mert így kívánják az emberek, és ha kedve telik benne, ezután is folytathatja a sírtakarítást, a tulajdonosok bíznak benne, mert látják, egyebet nem csinál, csak kitép egy-egy gazt meg elhordja a szemetet, ezzel pedig nem sérti a családi érzelmeket. A nap bármely órájában szívesen látja a temető, néni, fejezte be a gondnok.
Attól kezdve minden idejét a sírok között töltötte. A torokon is részt vett, eleinte félrehúzódva evett, de idővel megbátorodott, és mindig akadt egy vele egykorú asszony, akinek elmesélhette élete történetét, és azt beszédtársa a sajátjával viszonozta. Ha temetés volt soron, azt ő előre tudta a gyászautó sofőrjétől, aki a koporsókat hozta és az aláeresztéskor a búcsúztató adagiót elindította. Miután jobban összeismerkedett vele, többször betetette csak úgy, szertartáson kívül is az „Albinonát”, ahogy ő nevezte.
A halál is Albinoni-hallgatás közben érte. A sofőr az autó nyitott ajtajára támaszkodva hallgatta, mint próbálja a kis öregasszony dúdolásával felülmúlni a hangszórókból felharsanó bánatfolyamot. Elszáradt koszorúkat takarított el egy sírról, amikor furcsán előregörnyedt, majd mosolyba fagyott arccal a szikkadt fenyőág-fonadékok közé roskadt. Utolsó perceit egy gyászdal tette boldoggá.
Temetése napját még sokáig emlegették. Már egy órával a szertartás megkezdése előtt dugó keletkezett a környező utakon, annyian igyekeztek ott lenni azok közül, akik emlékeztek rá valamelyik temetésről, vagy csak hálásak voltak a munkájáért. A temető kapujában összetorlódtak az emberek, a későn érkezők közül sokan nem jutottak el a ravatalozóig se. Bármerre próbált menekülni a tekintet, mindenütt gyászruhába öltözött, fekete emberekbe ütközött, még világításokkor sem látott egyszerre ekkora tömeget a temető. A szentbeszédet a lehalkított adagio kísérte, amely csak a koporsó aláeresztésekor kapott erőre. Aznap a sírásónak nem sok munka jutott: jókora sírhant gyűlt össze a gyásznép által a koporsóra szórt sokmaroknyi földből.
A szerző további írásai
2 / 2