Potozky László
Enyém a tér
Nem tudta eldönteni, a látvány vagy a másnaposság okozza-e a rátörő hányingert. Kivárt egy szökőkútból felcsapó vízsugarat, föléje tartotta a száját, ivott, és ivott, és ivott, mint aki vízbe akarja fullasztani magát. Aztán vizelhetnékje támadt. Körbenézett, hátha kerülne legalább egy fa, amelynél elvégezhetné a dolgát, de csak három nyomorú csemete meredezett a tér egyik végében.
Valami lapos csillogás szúrta szemen. Hogy mi lehet az, nem tudta eldönteni, elindult feléje. A felkelő nap sugarai a tér közepén, a régészeti ásatást borító plexiüveg fedélről verődtek vissza. Ókorinak mondott, gömbölyű téglamaradványok, formájuk vesztette oszlopok, csatornarendszer… – mindennek semmi keresnivalója sem lenne ott.
– Ezt jól megcsináltátok – morogta. – De ez az én helyem.
Azzal gombolni kezdte a sliccét, eltartott egy darabig bizonytalan ujjaival, majd végre megvetette a lábait, és rázendített. Hadd jusson vízsugár a dicső múlt őrzőinek is, ne csak az itt alvó semmirekellőknek! – és bejelölte a területét, mint egy kutya.
A szerző további írásai
2 / 2