Szirmai Péter
Egy nap az állomáson
Az ötödik vágányon álló vonat hatalmasat füttyentett, megmoccant, a kerekek először óvatosan, majd egyre gyorsulva gördülni kezdtek a síneken. A kis csoport tagjai jajongva fordultak a távozni készülő vonat felé, s hadrendjüket megbontva, egyenként kezdtek rohanni az ötödik vágány irányába. Két férfit a harmadik vágányon talált el egy szerelvény, egy nőt, karján gyerekkel, a negyedik vágányon ért a halál. Azonban egyvalaki, egy vékony, inas férfi, aki sérülés nélkül úszta meg a vágányok közötti átkelést, még éppen föl tudott kapaszkodni a vonatra. A peronról diadalittas üvöltés köszöntötte, de ő nem intett vissza. Eltűnt a kocsi belsejében.
Hát, igen! Valakinek mindig sikerül. Minden nehézség ellenére. S az az érdekes, hogy ezt engedik. Aki végigcsinálja, azt elengedik. A mellettem álló nőre és a gyerekre pillantottam. Ők továbbra is egykedvűen meredtek maguk elé. Láttam még hasonlóan rezignált arcokat. Ki tudja, ők mikor szánják rá magukat? De hogy mindennap kijönnek, az biztos.
A még élő sebesülteket a vasutas ölte meg. A hullákat hordágyon szállították el a tömegből verbuválódó önkéntesek. Láttam, a következő csoport egy új önjelölt vezetővel kezd szerveződni.
Bementem a váróba. A helység itt is zsúfolásig megtelt. Kávét inni nem mertem, ahhoz játszani kellett volna a pultossal egy villámsakkot. Három másodperc a gondolkodási idő. Aki mattot kap: meghal. Az orosz sakkválogatott tagja volt, még Kaszparovék idejében. Persze, ő is állami alkalmazott. Nem érdemes kockáztatni. Gondoltam, inkább veszek egy újságot, azt egy újperc elvesztésével meg lehet úszni. Sajnos, mindenért fizetni kell. Átvettem a folyóiratot, majd zsebkendőbe csavartam a kézfejem. Már egészen megszoktam… Hat ujjpercem hiányzik, de néha olvasni kell valamit, még ha hülyeségeket is írnak. Ilyenkor odatolakszom egy asztalhoz, ahol szorosan állnak. Odaengednek, mert így ők is belepofátlankodhatnak az újságba.
Délig voltam ott. Nem ettem, mert ebédre, igazából, nincs lehetőség. Ételt nem kapni, csak ha valaki háztájit hoz. Azt lehet elővenni, de a többiek azonnal kikapják a kézből. Ilyenkor előfordul a gyilkosság is, ezért jobb, ha az ember csak gondol az ebédre.
Szóval, ebédidő után kimentem a peronra. A helyemet már természetesen elfoglalták. Nem kárhoztatom őket. Én is ezt tettem volna. Végignéztem még tizenhárom menekülési kísérletet. Két ember élte túl. Százkét halott.
Itt gyorsan sötétedik, és gyenge a világítás. Félelmetes tájakon megyek haza. Házak, régi gyárak romokban. Mindenhonnan veszély leselkedik az emberre: éhes kóbor kutyák, emberevő bandák, akik nyárson sütik meg az áldozatot.
Valamit nekem is lépnem kéne, mert azért ez itt nem élet. De a puszta elhatározás még nem elég. Erőszakosság és szerencse is kell, hogy bekerüljek egy csoportba.
A szerző további írásai
2 / 2