Újvári Tünde
Aresaipe peremén
Román rabszolgaság
Anatóliába már egy hozzávetőleg egységes népcsoport érkezett, de nemzetté valójában az ott eltöltött 250 év alatt kovácsolódott a cigányság, amíg az egyre nagyobb területeket maga alá gyűrő és folyamatosan terjeszkedő muzulmán hadsereg elől menekülve, valószínűleg három különböző hullámban, Európa belseje felé nem húzódtak. Az első hullám 1300 körül érkezett Besszarábiába, illetve a mai Románia északi részére, ahol szakmai tudásukat a fémmegmunkálás, a gyógyítás és a zene terén olyannyira nagyra értékelték a román bojárok és az egyház, hogy egyre szorosabban igyekeztek magukhoz kötni őket. Ezzel vette kezdetét a cigányság közel 500 évig tartó rabszolgasága, amely Erdélyben az 1790-es években, Romániában hivatalosan 1856-ban, gyakorlatilag azonban csupán 1864-ben, két évvel az amerikai néger rabszolgák felszabadítása után ért véget. A többi már történelem, mondhatnánk. De nem mondhatjuk, mert mind a romák kultúrája és szokásai, mind Európa népeinek mély előítélete és elhatárolódása velük szemben, amelybe a katolikus egyház is, érdekeit és tekintélyét védve, alaposan besegített, ebbe a korszakba nyúlik vissza. S vajon hányan tudják Luther Mártonról, a protestáns reformáció szellemi atyjáról, hogy nemcsak támadta a cigányokat és a zsidókat, de mélyen antiszemita és cigánygyűlölő is volt?
A nemzeti államok kialakulásának folyamatában az egyes népek következetes módon idegenként és ellenségként határozták meg a saját hazával nem rendelkező, furcsa nyelvet beszélő és furcsa vallást gyakorló cigányokat és zsidókat. A könyvben idézett Thomas Acton greenwichi angol professzor szerint Európa történetében ekkor történt az első kísérlet a népirtásra: „a nemzeti államok történetét zsidó és cigány vérrel írták”. A második a holokauszt volt, amelyben 11–17 millió ember vesztette életét. Ebből 6 millió volt zsidó, 0,5–1,5 millió cigány, a többi áldozat pedig orosz hadifoglyokból, lengyelekből, fogyatékosokból és homoszexuálisokból adódott össze. A német állam csupán 1985-ben volt hajlandó elismerni, hogy a II. világháborúnak cigány áldozatai is voltak, és további 12 évbe tellett, amíg hivatalosan beismerte, hogy a nácizmusnak nemcsak a zsidók, de a cigányok teljes kiirtása és népként való megsemmisítése is célja volt.
Európai száműzöttség
Napjaink Európájában továbbra is virul mind az antiszemitizmus, mind a cigánygyűlölet; sőt, egyre nagyobb teret hódít. De míg a zsidóság képes megvédeni az érdekeit, és aktívan küzd – több-kevesebb sikerrel – az antiszemitizmus ellen, addig a cigánygyűlölet társadalmilag általános és elfogadott jelenség. Egy néhány éve végzett véleménykutatás szerint a német lakosság 20 százaléka zsidóellenes, míg a cigánygyűlöletet tanúsítók aránya meghaladja a 60 százalékot. Magyarázatot keresve a jelenségre, a könyv szerzője Wolfgang Wippermann berlini tudóst szólaltatja meg, aki úgy látja, hogy a zsidókkal szemben létezik egy kollektív európai bűntudat, a cigányokkal szemben viszont ez a bűntudat sosem alakult ki. S mivel a romák sem anyaországgal, sem politikai vagy pénzügyi hatalommal nem rendelkeznek, soha nem válhatott senkinek elég fontossá az irántuk érzett gyűlöletet és a velük szemben tanúsított előítéleteket leküzdeni.
A szerző sorra veszi azokat az országokat, amelyekben roma kisebbség él, s mindenütt ugyanazt a társadalmi kivetettséget, ugyanazt az üldöztetést és gyakran életveszélyt, ugyanazt a sorstalanságot fedezi fel. Nem kivétel ez alól Svédország sem, noha nem lehet egy napon emlegetni a svédországi romák helyzetét egy romániai faluszéli putritanyán élőkével. De ahhoz képest, hogy a svédországi demokráciát és kisebbségi politikát sokszor példaként emlegetik más országokban, a svédeknek is van ám söprögetnivalójuk a házuk táján.
A szerző további írásai
2 / 3 
