Szilágyi Aladár
Mindenki tele volt reménnyel. Beszélgetés Lángh Júlia írónővel, folyóiratunk Törzsasztalának áprilisi vendégével
Sz. A.: Gondolom, kialakult valamilyen szolidaritás is az emberek között?
L. J.: Létezett, akkoriban, a hetvenes évek végén határozottan volt. Nem tudnék általánosítani, arról is van emlékem, hogy hihetetlen segítőkészséggel, barátsággal, szolidaritással találkoztam, arról is, hogy hótt magányosan érzem magam, de ezt az ember, mondjuk, a szülőfalujában is átélheti.
Sz. A.: Engedjen meg egy gyakorlati kérdést: miből éltek, miből tartotta fenn a családját?
L. J.: Ó, az remek volt, mindenféle munkát elvállaltam, az az igazság, hogy egy kicsit élveztem ezt az összevissza, marginális létezést. Nem igényeltem volna, hogy nekem egy fix munkahelyem legyen, ahová minden reggel nyolckor bemenjek, és délután ötig robotoljak. Először feketemunkákat vállaltam, olyanokat, amilyenekhez nem kellett papír: hol újságkihordó voltam, hol malteros lány, aztán, amikor már volt munkavállalói engedélyem – bár a franciatanári diplomámmal nem érvényesülhettem, de megvolt a kellő szociális érzékenységem –, szociális munkás lettem. Bűnöző vagy bűnözésre hajlamos, utcán csavargó gyerekekkel foglalkoztam, ahogy a franciák mondják: utcai nevelőnő lettem. Egyszerűen az volt a dolgunk, hogy az utcán tekergő gyerekekkel együtt töltsük az időt, mert azalatt legalább nem fognak lopni vagy betörni – ez volt a pedagógia maximuma. Meg vittem őket uszodába, könyvtárba, azt egy kicsit unták, lapozgatták a képregényeket, még sízni is elvittük őket. Dolgoztam leányanya-otthonban is, ahol 18 év alatti lányok éltek a kisbabájukkal, szóval minden munkát elvállaltam, amit csak lehetett.
Sz. A.: Mielőtt továbblépnénk, hadd tegyek fel egy indiszkrétebb kérdést: abban, hogy Ön Párizst választotta Berlin helyett, ahol a férje élt, nem munkált egy kissé az, hogy Lángh Júlia nem elégedett meg „a Konrád György felesége” szerepkörrel?
L. J.: De igen… Pszichológiát végzett lányom utólag mondta, évekkel később, hogy „tulajdonképpen ez volt a te motivációs harcod”. (Azt hiszem, fogok kérni egy cigarettát, köszönöm szépen, látja, én egy bűnös ember vagyok, és bűnözni jó…) Igen, bizonyára alapvetően erről volt szó. Az volt az identitásom Magyarországon – vagy legalábbis én úgy éreztem át –, hogy én csupán Konrád György író felesége vagyok, bár gimnáziumi tanár voltam, kicsit rádióztam is, meg könyvreklámokkal foglalkoztam, lett volna, mivel megmutatkozzam. De lehet, hogy még nem voltam elég érett ahhoz, hogy ezt a kettőt valahogy öszsze tudjam hozni. Én én akartam lenni. A feleség szerepet nem igazán szabták rám. De azt rögtön hozzáteszem, hogy a mai napig nagyon barátságos viszonyban vagyunk, mert én szeretem, becsülöm ezt az embert. Többször meg is mondtam neki: „Exférjnek sokkal jobb vagy, mint amilyen férj voltál.”
Sz. A.: Olvastam Konrád György ajánlását is, mellyel a Szépírók Társaságába való tagfelvételi kérelmét támogatta lelkesen…
L. J.: Jaj, olyan szépet írt rólam!
Sz. A.: Nádas Péter is… No, egy kicsit kanyarodjunk vissza az előbb említett könyvéhez. Lángh Júlia nem véletlenül lett a Szépírók Társaságának tagja. Azok a párizsi kalandok, élmények tényleg nagyon színes, kavargó világot jelentettek, hatalmas élettapasztalattal és hatalmas élményaggal ajándékozták meg. Már akkor gondolt arra, hogy mindezt valamikor megírja?
A szerző további írásai
2 / 9 
