Jászberény Adyja. A lapcsináló pesti úr

Költőtársaihoz hasonlóan Ady is számos településen megfordult, bejárta Erdélyt és Magyarországot. Szinte lehetetlen számon tartani, mikor hol tartózkodott, honnan hová utazott, útjai során kikkel találkozott, mégis vannak, akik szertelen, kalandos életének állomásait nyomon követték, követik. Részben az ő áldásos kutatásaiknak köszönhetően tudjuk, hogy barátai voltak a Jászságban, és így Jászberénybe is eljutott, ahol ennek emlékére az utókor szobrot emelt a tiszteletére, sőt, az utcát, amelyen még ma is áll az a polgári ház, amelynek gazdái vendégül látták, róla nevezték el.

A közel egy évszázados esemény összes részlete persze ismeretlen számunkra, ami viszont nem, azt egy asszony jegyezte le, látszólag elfogulatlanul: „1913. október 11-én érkezett meg Jászberénybe Ady Endre Kozmutza és Gebhardt társaságában. Az állomásról egyenesen hozzánk jöttek, és nálunk töltötték az estét” – írja Koller Kálmánné, Gyárfás Istvánnak, a jászkunok története szerzőjének leánya közel nyolc évtizedre terjedő életén át vezetett naplójában. Mivel Gebhardt háztűznézőbe érkezett Jászberénybe, meglepő, hogy a feljegyzés nem a vőlegényjelöltről szól elsősorban, hanem a szokatlanul szűkszavú Adyt avatja központi figurává, róla ír többet. Róla, akit rossz hírneve ismét megelőzött, így akadt néhány helyi lakos, aki épp a felröppent pletykák miatt nem tett eleget Kollerék vacsorameghívásának. A ház úrnőjének, Ilonának azonban ez sem szegte kedvét, olyannyira nem, hogy a társaság többi tagját úgy szerepeltette a történetben, mintha a bohém költőnek csupán a kísérői lettek volna.

Miután 1913 tavaszán Ady megjárta Mariagrünt, ősszel a városmajori szanatóriumba utaltatta be magát, ahol Kozmutza Béla doktor vette kezelésbe. És bár egészségi állapota nem volt a legkielégítőbb, nem érezhette magát egyedül, hisz gyakran látogatta meg Schöpflin Aladár, Fenyő Miksa, Földessy Gyula, Bölöni György és felesége, Móricz Zsigmond és Papp Viktor. Ezt a baráti társaságot egészítette ki Gebhardt Ferenc doktor, aki a szintén itt kúrázó fiatal Koller Klarisszának, Koller Kálmán jászberényi táblabíró leányának csapta a szelet. Az ifjú hölgy így hosszabb ideig lehetett Ady asztaltársa. A Kolleréknél megejtett berényi vacsoránál azonban közvetlenül mellette foglalt helyet, a poéta másik oldalán a szépséges Koller Imréné ült. A kiváló hölgykoszorú ellenére Ady meglehetősen keveset beszélt, amikor pedig megszólalt, akkor közömbös dolgokról fejtette ki velős véleményét. Talán kissé unta a merev társaságot, vagy feszélyezte, hogy orvosával és barátjával háztűznézőben van, egymást jól ismerő családtagok, rokonok körében, akikben igen fals kép élt róla. A vendégsereg berényi tagjai, a vidéki intelligencia képviselői ugyanis egy meg nem értett és érthetetlen csodabogárnak tekintették, aki zsidókkal és pufajkás munkásokkal barátkozik, züllött életet él, a nőket szexuálisan kihasználja, versei pedig egyszerűen falakat, korlátokat döngetnek, rendszerellenesek, forradalomra buzdítanak. És bár költeményeinek gyűjteménye a kezükbe még nem került, legfeljebb a címét hallották egyiknek-másiknak, meggyőződéssel vallották, hogy Ady sorai nem önnön etikettjük szerint valók. Ők azokból a cikkekből ismerték őt, amelyekben a lapszerkesztő Rákosi Jenő tett kísérletet arra, hogy a Budapesti Hírlap hasábjain kirekessze Adyt a magyar irodalomból. Koller Imréné kissé naivan meg is kérdezte az összejövetelen, miért olyan érthetetlenek az Ady-versek. A szerző persze elmosolyodott a felvetésen, de nem bocsátkozott magyarázatokba, nem akart senkit meggyőzni saját álláspontjának igazáról. Egy kézlegyintés kíséretében csupán ennyit mondott: majd meg fogják érteni, ha emléktábla hirdeti nevemet, talán épp ennek a háznak a falán. Erre szóba került a Gebhardtnak dedikált költeménye, a Föl, föl, Uram is, amelyre a házikisasszony hívta fel a figyelmet, ám a jelenlévők ezt a versét sem olvasták még. Majd Franyó megmagyarázza – vetett véget Ady a kínos helyzetnek (a Franyó ugyanis Gebhardtnak volt a beceneve).