Szürke vágy

Nem tudom, érezted-e már magad kietlenül, siváran, a világban teljesen egyedül. Abban a világban, mely milliónyi üzenetet küld feléd. És te, egyedül, úgy gondolod, képes vagy megbirkózni a feladattal.

Valami készülődik benned, a világ nem fordult ki a tengelyéből, minden a lehető legnagyobb rendben van. Az éjszaka csendje hirdeti, hogy holnap megint elkezdődik a rutin, az a hétfőn reggel induló megszokás, amely minden porcikájával üzenni próbál, hogy maradj otthon, feküdj le, pihend ki magad, hiszen már napok óta nem aludtál egy egészségeset. De te nem, azért sem, makacs vagy, mint mindig, úgy érzed, titkok sorát kell most megfejtened. És elindulsz egy könyvvel a kezedben, nem fontos, melyik könyvvel, bármelyik lehetne. Mert valamennyiben ott lapul egy titok, a te titkod.

Hajnalodik, már lehet olvasni, a lóca sem olyan hideg, március van, azt rég nem tudod, hányadika, mert ez most épp nem fontos. Le lehet ülni a padra, felpörögtél, de itt ücsörögni most jólesik. Gyorsan olvasol, mintha időfüggvények lepnék el a gondolataidat, mert tudod, ha a végére érsz, meglesz a titok. A titok, hogy honnan jöttél, ki vagy, és kinek tartozol köszönettel, vagy éppen számadással. Igen, a titok már ott bolyong a fejedben, csak kusza és nem áll össze. Erőlködsz, és közben félsz is, mi van, ha minden titok kiderül. Fájdalom, mély fájdalom. Nagyokat sóhajtasz, nem biztos, hogy ezt mind akarod tudni. De hát itt van, mások már megírták helyetted a titkot, neked csak el kell olvasnod, csak meg kell fejtened, és most gyorsan vág az eszed. A fáradtságot már rég nem érzed, nem béníthat meg semmi.

Hirtelen erős érzelmek lesznek úrrá rajtad, az arcodat ellepik a könynyek. Majd elkezded a kívülálló járókelők szemével nézni magad: „Vajon nem fázik?”, „Miért sír?”, „Mi baja lehet?”, „Ez is egy ütődött, ezen a hideg lócán olvasni, hajnalok hajnalán, hisz alig látni, és az eső is szemerkél.”

Hát igen, te ezt mind kiolvasod a járókelők neked szentelt figyelméből, de egyáltalán nem zavar. A titok fontosabb. A titok, de hát milyen titok az, amelyet mindenki tud, mindenki olvashat, csak épp te maradtál ki ebből az egészből. Az oknyomozás tovább folytatódik, felállsz a padról, és elindulsz. Azt nem is tudod, pontosan hová akarsz menni, de te mész, határozott léptekkel, felfelé a sétányon, majd betérsz a Barátok templomába. Páran imádkoznak, és egyből kilógsz a sorból, csak zavarod őket. Jobb lesz gyorsan távozni. Halkan már úgysem sikerülhet, a padló irdatlanul nyikorog, és az ajtó sem semmi, ahogy becsapódik mögötted.

Majd elindulsz tovább, és furcsa érzés uralkodik el rajtad, úgy érzed, mézet és virágot kell vásárolnod. Elmész a piacra, és megveszed. Jó dolog, vásároltál, volt miből, és a vevővel mindig nagyon kedvesek. Az első pozitív élményed ma, igen, és már tudod is: a méz majd jó lesz később, a virágok meg szépek lesznek a síron. Micsoda jó ötlet, mézet és virágot venni. A virágok teljesen feldobták a hangulatodat, a méz meg kiváló, energiát ad, de nem bontod meg, majd csak ha odaértél a temetőbe. Az út hosszú.

És megint jönnek az emlékek: a gyermekkor emlékei, a várakozásé, a valami jóra várni érzései. Majd hirtelen dühös leszel, a kezedbe veszed a mobiltelefonod, és nézed. Nem szól, ma sem keresett senki, igen, mert téged soha nem keres senki. Nem vagy fontos senkinek. „No, tudjátok mit, akkor ne is legyek fontos senkinek!” – monologizálsz. Majd a telefonodat egy útba eső szemetesvödörbe dobod. Jó érzés, sosem szeretted az efféle kommunikációt, mindig is dühített. Ha akar valaki keresni, akkor keressen meg, fejtse meg a titkokat, a te titkaidat.

Szeretnél kijutni a temetőbe, elképzelted, milyen jó lesz ott. Végre kijutsz a városból, csend lesz, tata egész biztosan örülni fog a virágoknak. Kis műanyag cserépben vannak, sokáig eltartanak majd. Elmeditálgatsz a csendben, és közben mézet eszel, akácmézet, szinte már érzed a szádban. De a temető vagy két óra járásra van, és ki kell jutnod a városból.

Igen, a városból, mely sajátos zajával folyton összezavar. Már megint célt tévesztettél. Egy üres teraszt találtál, kliensek sehol, csupa por minden. De egy tábla hirdeti, hogy ülj le a barátaiddal. Le is szeretnél ülni, de minden nagyon poros. Bemész, és a pultos hölgytől kérsz egy törlőkendőt. Amire ő furcsán reagál, és próbál kérdezősködni. Érdekli, ki vagy, honnan jössz, meg hasonlók. Majdnem egy hullámhosszon vagytok, de te nem tudsz válaszolni a kérdéseire. Már szinte könyörögsz, adjon egy portörlőt. Kimész a szép sárga portörlővel, nagyon tetszik az ötlet, letörlöd az asztalt, a két padot. Nem végzel alapos munkát, de a nagyja por már lement. Fél kettő, leülsz, incselkedik veled a nap, jólesik, és közben az órádat nézed. Fejben számolod a barátaidat, hányan lesznek, vajon megfértek-e az asztalnál? Á igen, tizenegynél többen úgysem lesztek.

A szíved megtelik szeretettel, és vársz egyre türelmetlenebbül, de igyekszel jó képet vágni hozzá. Vajon tudják a barátaid, hogy itt, most várod őket, biztos, tudják, ők mindig mindenről jól értesültek. Neked csak erősen kell koncentrálnod, hogy telepatikusan közvetítsd, itt várod őket.